Jelenleg a(z) „Interjú” kategória bejegyzéseit böngészed.
A Magyar Nemzet interjúját teljes egészében itt olvashatjátok.
– Milyen történetek érdekelnék a mai magyar nézőket? Lehetne nálunk hollywoodi stílusú filmeket készíteni?
– Nem. Bármennyi kitűnő hollywoodi történetet láttunk, nem hazudhatjuk, hogy itt van Amerika. Például a történelmünk és a hagyományaink miatt nemigen készíthetünk igazi hősfilmeket. Nálunk a hős elbukik a történet végén, Amerikában megnyeri a küzdelmet. Magyarországon valószínűleg a győztes hőst a nézők paródiának fognák fel, mert történelmi fordulópontjaink többnyire valamilyen bukással kapcsolatosak. A magyar film látásmódja hagyományosan szarkasztikus, kétfenekű, és egy kis távolságot tart attól, amit ábrázol.
Tóth Róberttel a napokban megjelent, Hogyan írjunk közönségfilmet című könyve kapcsán beszélgettünk.
Az újonnan alakult Magyar Forgatókönyvírók Egyesülete január 16-án 14 órától nyílt vitanapot rendez a magyar filmírás helyzetéről. A vitanapot megelőzően, a magyar forgatókönyvírás helyzetéről beszélgettünk Grunwalsky Ferenccel, az MMK elnökével és Lovas Balázs forgatókönyvíróval, a filmhu felelős szerkesztőjével és Fade In Script Consulting alapítójával.
Másfél év alatt négy játékfilm és több mint egymillió mozinéző. Ha csak a számokat nézzük, Divinyi Rékának máris van mire büszkének lennie. Saját bevallása szerint azonban lenne még mit tanulnia. A filmhu az első lépésekről, kulisszatitkokról és munkamódszerről kérdezte a forgatókönyvírót.
Ezt és ezt pedig most találtam. Döbbenetes, hogy tíz(!) év alatt alig változott valami.
Amikor én még fiatalabb voltam, azt láttam, hogy a moziban ugyanúgy tömegek nézték a Katonazenét mint a Fellini filmeket. Akkoriban igazán szerettük a magyar filmet, amelynek szerves része volt a vígjáték, a közönséget színvonalasan szórakoztató közönségfilm. Ezeket a vígjátékokat olyan parádés mesterségbeli tudással hozták létre, hogy a filmek katarzist okoztak, a nevetés katarzisát - filmművészet volt ez a szó legszorosabb értelmében. Sorolhatnám azokat a filmeket, amelyekre egyetlen néző sem mondta volna, hogy ez valami felszínes ócskaság csak azért, mert van története, van eleje, közepe, vége. Olyan iskolateremtő vígjátékokról beszélek, mint a Liliomfi, vagy a Hyppolit, a lakáj, ahol a kisember ábrázolása katartikus, művészi volt, és amiben a történet nem akart elvont magasságokba emelkedni, és főleg nem akart semmilyen rejtvényt feladni a nézőjének.
Ahogy a filmművészet változott, úgy lettek a filmek az egész világon elvontabbak, szürreálisabbak, a történet szintjén követhetetlenebbek, nyersebbek. Nagyon jó alkotások születtek a változás nyomán, de apránként valami elveszett: egyre inkább eltűntek a palettáról azok forgatókönyvírók és azok a rendezők, akik a közönséggel napi kapcsolatban állva tudták, mit szeretnek a nézők és akik, mondanivalójukat egy szép történetbe oltva, ezt az elvárást a művészi igényesség csorbulása nélkül kielégíteni tudták volna. Lassanként a becsületét is elvesztette az a fajta film, ami a tömegeket valahogy tanította, nevelte és szórakoztatta. Ezért a kérdésére az a válaszom, hogy egyértelműen szakadék van ma az úgynevezett művészfilm és a közönségfilm között, és egészen más megítélés alá esik a két filmtípus mind a támogatás, mind a kritika, mind a közönség részéről.
Egészen friss interjú a filmhu-ról, egy újonnan induló forgatókönyves képzés kapcsán.
Beleástam magam a forgatókönyvírás szakmaiságába. Nem mondom, hogy ettől könnyebben írtam forgatókönyvet, de mikor problémákba ütköztem, láttam, hogy ezek általános dolgok. Olyan kérdések, amik másoknál is felmerülhetnek. Ez szerintem a tanulás kiindulópontja, mikor tudatosul, hogy a problémák, amikkel találkozik az ember nem sorsszerűek, hanem a szakma velejárói.
Ha már Filmvilág, akkor itt van ez is.
– Mit tanultál külföldön?
– Londonban (a National Film and Television Schoolban) rendezést, Los Angelesben (a UCLA-n) pedig forgatókönyvírást. Az utóbbit különösen hasznosnak tartom, olyasfajta dolognak, amit érdemes és meg is lehet tanulni. Kell persze hozzá megfelelő érzék és jó képességek, de a legfontosabb mégis a kitartás és a gyakorlat. Legjobban az élsporthoz hasonlítható: hiába vannak az embernek jó adottságai, ha nincsen mögötte sok-sok évnyi munka. Eleinte persze én sem hittem benne – azt gondoltam, hogy a forgatókönyvírást nem lehet tanítani, mert vagy lélekből jön, vagy sehogyan. Utána átestem a ló másik oldalára, és szentírásnak tekintettem a tankönyveket: centire pontosan helyeztem el a plot pointokat a munkáimban. Persze ez sem megoldás, mert jó dolog ugyan a mankó, de tudni kell nélküle járni. Ha valaki elolvas tizenöt, dramaturgiával foglalkozó szakkönyvet, és megpróbál szigorúan azok szerint írni, annak általában borzalmas lesz az eredménye.
Pár napja felkerült a filmhu-ra egy Linda Seger interjú, érdemes elolvasni.
Gyakorlatilag az összes kontinensen konzultáltam forgatókönyveket, kivéve az Antarktiszt. Talán a legjellemzőbb különbség a témaválasztás. Ezt ugyanis mindig a kultúra határozza meg, hisz azok a problémák, amik egy országot sújtanak, nem biztos, hogy egy másikat is ugyanolyan mértékben érintenek. Ezen felül az amerikai írók egyelőre jobbak a szerkesztés terén, a világos történetvezetésben. Talán ezért is van, hogy az amerikai filmek tempója gyorsabb. Ennek hiánya nem feltétlen gond persze, amennyiben van egy világos történet, folyamatosan előre mutató cselekménnyel. Az európai forgatókönyvek általában lassabbak, karakter-orientáltabbak és sokkalta tematikusabbak. Ha mindezt megfelelő formába tudják rendezni és jól strukturálni, abból érdekes dolgok születnek.
Loading ...
Legutóbbi hozzászólások