Jelenleg Horváth Áron bejegyzéseit böngészed.
„Miért, van neki egyáltalán?” „Az én kreativitásom nem tűri a kereteket!” „A Courier 10-es még csak-csak, de a 12-es kifejezetten ronda.” „Ha én a Word-öt és az Arial-t szeretem, akkor azt szeretem, és kész!” Rengeteg lelkes filmírónak van hasonló érve amellett, hogy miért nem akarja alkalmazni a filmforgatókönyv-írás hollywoodi formai szabályait. Nos, ez a cikk nem nekik szól. Habár Európában nem előírás a kötött forgatókönyv formátum, hiszen a kontinens filmművészetére nem jellemzők az ilyen merev sablonok, a következő cikk sorai mégis elsősorban azoknak szólnak, akik szeretnék megismerni és megérteni a hollywoodi típusú forgatókönyvírás formai szabályait.
Ha írunk (vagy jobb esetben más zsánerből lopunk) egy kissé morbid történetet, és pár körberajzolt karaktert jó érzékkel egy bátran gyarapodó zombihorda közepibe pottyantunk, az még korántsem elég a forgatókönyvírói üdvösséghez.
Mese nincsen mesehős nélkül. Jó, ha egy mesében több is van belőle, pláne egy olyan műfajban érdemes gazdagon bánni a karakterekkel, ahol az kifejezetten fogyóeszköz. De ne hagyjuk elhomályosítani dramaturgiai éleslátásunkat a zombifilmek megismeréséhez vezető úton – az, hogy a horror zsáner, illetve a zombifilm nem kimondottan a karaktervezérelt történetek gyűjtőhelye, még nem jelenti azt, hogy ebben a műfajban nem találhatók meg a drámai archetípusok és a karakter-change.
A dülöngélő tömeggel sodortatom magam a mozi kijárata felé. „Én hülye, hagytam magamat rábeszélni erre, te Úristen!” – kárálja valahonnan, a csoportosulás egyértelmű tömegközéppontja felől egy nyugdíjérett hölgy. Átlagos nézői reakció egy zombifilmre.
Minden kezdet nehéz, ám a Frost/Nixon-ban, az utóbbi évek legzseniálisabb politikai kamaradrámájában, ahol egy vérbeli showman csap össze egy született politikussal, Peter Morgan forgatókönyvíró megmutatja nekünk, hogyan kell tökéletesen elkezdeni egy sztorit.
A történelemkönyvek szerint a Stauffenberg-merényletet 1944. július 20-án hajtották végre nemesi származású és magas rangú ellenállók Hitler ellen. Méghozzá sikertelenül. Szerintem viszont a nagy merényletet 2009. február 22-én vasárnap este hajtották végre hollywoodi filmkészítők, méghozzá Stauffenberg ellen és ellenem. Mi több, sikerrel.
A háttérkaraktereknek – főképp, ha jól eltalált figurák – van egy nagy veszélyük: mégpedig, hogy elterelik a fő sodorról a figyelmet.
Egy meglehetősen hosszú, télbe nyúló nyári szünet után jelen írásban folytatjuk kedvenc rajzfilmünk magyarra ferdített forgatókönyvrészlete fölötti dramaturgiai merengést.
William Goldman egy 77 éves new york-i fenegyerek.
Mellesleg egy idült kisebbrendűségi komplexussal megáldott, magának való megmondóember.
Mellesleg milliomos.
Nem mellesleg a forgatókönyvírás tette azzá.
William Goldman író akart lenni, mióta az eszét tudja. Számos íróiskolában tanulta a szakmát, miközben saját bevallása szerint sosem volt kifejezetten tehetséges – a főiskolán saját irodalmi magazint szerkesztett, hogy közölhesse írásait, ugyanis más újságok nem voltak hajlandók kiadni azokat. Egy csapásra minden megváltozott, mikor 24 évesen, nagyjából három hét alatt papírra vetette első regényét. A könyvet könnyedén kiadták, és a regényt pár éven belül további négy alkotás követte. Mérsékelten sikeres regényírónak számított, mikor 1966-ban megírta első forgatókönyvét, a Butch Cassidy és a Sundance kölyök című westernt. Puff, egy Oscar – Goldmant – saját jól felfogott érdekében – azonnal beszippantotta Hollywood.
A sötét lovag egyre többek szerint az év filmje 2008-ban, és ha ez nem lenne elég, az alkotás jelenleg 9,2 ponton áll az IMDb összesített ranglistáján. Azt, hogy a film rendkívüli sikere mennyiben köszönhető a mozi körüli aktuális felhajtásnak, és mennyiben Heath Ledger ősgonosz színészi játékának, a fordulatos történetnek, az újrateremtett Gotham-i atmoszférának, vagy éppen Hans Zimmer zenéjének, azt számtalan szubjektív kritika és vélemény boncolgatta, boncolgatja.
Legújabb, „lapról-lapra” fantázianevű rendhagyó rovatunk célja bizony nem más, mint hogy korszakalkotó módon a forgatókönyvírást egy forgatókönyvön keresztül vizsgáljuk. Az új játék menete, hogy rövid, de még egyben kezelhető strukturális egységekben (mondjuk 10 oldalas részekben) kifilézzük egy filmalkotás hivatalos forgatókönyvét, vagy annak egy kiválasztott részletét.
Aszongyák: A legenda. A harc. Az első hős. A klisékirály Roland Emerich legújabb agymenésében még a pixelrengető CGI-univerzum látványa sem tudja eltakarni a végletesen ostoba és hiteltelen történet szakadéknyi hézagait. Érdemes megnézni. Mindenkinek. Elrettentő példa gyanánt.
Egy népszerű elmélet szerint a világnak egyik félteke (USA) azért termékeny táptalaja a hiánypótló szuperhős-mítoszoknak, mert nem elég öreg a történelme ahhoz, hogy népnemzeti mondavilágot szőjön belőle a szájhagyomány.
A Plot Point II a krízispontra mutat, ami itt az igazi mélypontja a történetnek. Nézzük, mit jelent ez a Poseidon esetében.
A Plot Point I-ben megfogalmazott, tehát a második felvonást végigkísérő drámai kérdés: vajon eljutnak-e hőseink épségben a hajócsavarokhoz? Nem titok, a felvonás végén, a Plot Point II-ben megkapjuk erre az igenlő választ. A második felvonás dramaturgiai megközelítéssel a főhős(-ök) által legyőzendő akadályok sora. Ez a megközelítés a Poseidon esetében is igaz. Ha misztifikálni akarnám, azt mondanám, hogy a felvonás location típusú szekvenciákkal dolgozik, azaz a leküzdendő akadályok külön-külön helyszínekhez köthetők.
Poseidon. A görög mitológiában a Tenger Istene. Hmmm… azt hiszem lehetetlen ennél fennhéjázóbb nevet találni egy luxushajónak. A névválasztás szinte üvölt a tengert felkorbácsoló mitikus isteni megtorlásért, ami szerencsénkre nem is marad el – így lesz a Poseidon egy könnyen befogadható, popcorn katasztrófa film.
Loading ...
Legutóbbi hozzászólások