Térdig vérben – A populáris zombifilm építőkockái (3. rész)

Ha írunk (vagy jobb esetben más zsánerből lopunk) egy kissé morbid történetet, és pár körberajzolt karaktert jó érzékkel egy bátran gyarapodó zombihorda közepibe pottyantunk, az még korántsem elég a forgatókönyvírói üdvösséghez.

Térdig vérben – A populáris zombifilm építőkockái (3. rész)

Szerencsére a filmírók „szerszámosládája” számos olyan eszközt rejt, melyekkel a sztorink Big Bang-je (hatásos megnyitása) után természetszerűleg hanyatló feszültséggörbe újra feszesre húzható. Igen, a dramaturgiai ördög szintén a részletekben lakozik – lássuk hát, a teljesség igénye nélkül, mik is a zombifilmben alkalmazott legnépszerűbb hatáskeltő eszközök.

5. A legkedveltebb idegen szavak

A shocker

A horror zsánerről óhatatlanul a hatásvadász, sokszor öncélú ijesztgetés, a shocker jut eszünkbe. Erről részletesen talán nem is kellene megemlékeznünk, annyira elterjedt megoldás, és szinte kötelező elem a horror és a thriller műfajában. A megfelelő ponton alkalmazott ügyes ijesztgetés hálás eszköz a nézői figyelem ébrentartására. A széles körben elterjedt shocker azonban kényes megoldás, nagyon keskeny a határ ugyanis az öncélú ijesztgetés és az ügyes manipuláció között. Az előbbi, az ezerszer látott képeivel – éjszakai ablak túloldalán hatalmas zajjal hirtelen felröppenő madarak, vagy az kézilámpával átkutatott kamrában az üvegek mögül előugró macska – inkább a történetből kilógó idegesítő klisék, semmint okos játék a feszültséggel.

Ez utóbbi akkor lesz ügyes manipuláció, ha az ijesztgetés szerves részét képezi a történetnek. Az egyik legutóbbi zombi-apokaliptikus alkotásban, a Zombieland (2009) című filmben számos példát látunk arra, hogy a vegytiszta ijesztgetés, a shocker milyen fantáziadúsan illeszthető be a történet szövetébe – főhősünk, a flúgos Columbus a túlélését biztosító szabályrendszert saját keserű tapasztalataiból okulva alkotja meg, gondoljunk csak a „dupla durrantás”, vagy a „ellenőrizd a hátsó üléseket” szabályokra, és azok eredetére.

A suspense

A zombifilmek hatáskeltésének szerszámosládájában a kombinált fogó szerepét egyértelműen a suspense, az időzített feszültségkeltés tölti be. Erre – a Hitchcock által filmre legalizált dramaturgiai panelre – érdemes pár gondolatot pazarolnunk.

Vicces kivégzés a Zombielandben

Talán szubjektív vélemény, de meggyőződésem, hogy a zombifilmek műfaja a tökéletességig fejlesztette a suspense-t. A suspense lényege, hogy a néző jobban informált, azaz többet tud a főhősökre leselkedő időzített veszélyről, mint ők maguk, így a szomszéd székek közös karfáját markolva szoríthat értük.

A Romero által megalapozott zombi-univerzumban a suspense-re a legtökéletesebb lehetőséget a harapás révén történő átalakulás ötlete szolgáltatja. A túlélők egyre fogyó csapatában megfertőződik valaki – ezzel a set up-al veszi kezdetét a suspense. A megkezdett történeti mellékszál aztán számos irányba kanyarítható tovább: a szerencsétlenül járt karakter talán maga sem tud róla, mi vár rá (Frank – Holtak hajnala), vagy nagyon is tisztában van a következményekkel, de eltitkolja a fertőzést (Sex Machine – Alkonyattól pirkadatig). A harmadik megoldás, mikor mindenki pontosan ismeri a harapás következményeit, viszont a hogyan tovább (azonnal megölni vs. életben hagyni) erkölcsi kérdésére adott eltérő válaszok a csapaton belüli ellentétet a végletekig fokozhatják – miközben a megfertőzött karakter szép lassan az „elzombulás” egyirányú útjára lép. Ez a késleltetett feszültségkeltés a vásznon olyan tökéletesen működik, hogy régóta kötelező eleme minden zombifilmnek.

A roller coaster

A „hullámvasút” nem igazán feszültségkeltő eszköz, sokkal inkább azok alkalmazázának egy irányelve. Mint ilyen, nem is csupán a horrorfilmek sajátja. A roller coaster tömör megfogalmazásban a populáris filmeknek az ideális feszültség-görbéje. A hullámvasút effektus legfontosabb szabálya leegyszerűsítve, hogy a történet mozgalmasabb, feszültségkeltő részei közé nyugalmasabb jelenetsorok kívánkoznak. Ugyanezt persze megfogalmazhatjuk úgy is, hogy a történet lassabb, magyarázó részeit lehetőség szerint akciódús momentumok közé kell ékelni. További megszívlelendő tanács, hogy a hullámok dombjainak (a feszültségcsúcsoknak) a magasságai a történet előrehaladásával emelkedjenek – nem ideális, ha egy film legizgalmasabb jelenetének a film második tíz percben lehetünk tanúi.

A hullámvasút elvét szintén minden filmíró használja, de gyakran előfordul, hogy nem is tud róla.

…és a humor

Meggyőződésem, hogy a humor fontos eszköz abban az esetben is, ha egy vérgőzös zombiholokausztot tervezünk a vászonra fröcskölni. De érdemes nagy figyelemmel bánni a humorral, mert könnyen visszaüt, és nevetségességbe taszítja a mondanivalót. Szerintem a legrosszabbul a buta szóviccek festenek a mozivásznon, miközben a legeredetibb humort egy zombitörténetben maga a helyzet abszurditása adja. Az ember a legborzasztóbb helyzetben is próbál ember maradni, próbál a szokott hétköznapokon megismert magatartásformákba kapaszkodni – az ebből való kiszakadás gyönyörű, bár klisés jelenete, amikor a túlélők kis csapata egy elhagyott boltot fosztogat.

Bezombult Tarantino a horrorfilmes kakukktojás Alkonyattól pirkadatigban

A hétköznapok keveredése a zombi apokalipszis világával, kis fantáziával rengeteg helyzetkomikumot szülhet. Ilyen a Holtak hajnala remake-ben a bevásárlóközponti montázsjelenet, vagy a celebhasonmás lövészet a tetőről. De remek példa erre a Zombieland – szinte az első percétől az utolsóig.

A humor célja nem csupán a nevettetés, hanem a néző kimozdítása az arcába tolt véres torzók miatti őszinte para-állapotából, hogy aztán újult erővel kapja a nyakába a shocker-t. Észre sem veszi, a néző már százzal száguld a jól megrajzolt emotion-action-humour roller coaster-en.

6. A szabályokon innen…

Szabályokról írni mindig kényes téma. A cikksorozattal, amelynek jelen írás a befejező darabja, véletlenül sem akartam azt a benyomást keltheti, hogy a populáris zombifilm sztorija megírható, és megszerkeszthető csupán körzővel és vonalzóval. (De ha még így is lenne, a szerkesztés akkor sem menne történet-mérnöki előtanulmányok és jó műszaki véna nélkül.)

A rendszerezés, a szabályozás igénye, illetve a túlszabályozottsággal szembeni ellenérzés a kezdetektől végigkísérték az irodalomtörténet útját. Például Richelieu védnöksége alatt a francia Akadémia szabálykönyvet alkotott a színpadi művek megírásához. Moliere szerint mindeközben a dráma egyetlen szabálya, hogy el kell nyernie a közönség tetszését – ezt a kijelentését más megvilágításba helyezi a tény, hogy ezidőtájt minden drámaíró szentül hitt a dráma megbonthatatlan hármas (hely-idő-cselekmény) egységében.

…és túl…

A fenti vitában én szívem szerint az alábbi sorokkal vagyok hajlamos egyetérteni: „…legyünk bár szabálykövető klasszikus írók, vagy az eredetiséget következetesen üldöző született újítók, egy biztos: a klasszikusokat, a jól bevált iskolát ismerni kell, mert lázadáskor illik tudni, mi ellen is lázad az ember.”

Tehát ha egy népszerű zsánerben dolgozik az ember, az ideális állapot, ha ismeri annak (akár) íratlan szabályait, és pontos képe van arról, hogy ezeket az íratlan szabályokat a történet melyik pontján és miért nem tartja be.

Jó példa a visszafogott újításokra a már bevált, népszerű műfajok óvatos keverése. Talán feltűnt, hogy nem sokkal fentebb zombifilmes példának hoztam fel az Alkonyattól pirkadatigot. Szerintem Robert Rodriguez filmje egy horrorfilmes kakukktojás, abban az értelemben, hogy egy ízig-vérig zombifilm, a műfaj összes sajátosságával, csak ezúttal a zombikat éppen vámpírok játsszák, és a fejlövést a szíven döfés helyettesíti.

Az európai film sok-sok évtizeden keresztül a hollywood-i iskola versenytársa volt, ennek jegyében kukkantsunk át Európába, hogy vajon van-e (pénzügyileg megtérülő) élet az áttekintett szabályokon túl. A kérdésre az angol 28 nappal később, és a spanyol REC (2007) a nagybetűs „Igen” választ mutatja.

Spanyol zombi a REC-ből

A 28 nappal később remek példa a zombifilmek szabályainak újragondolására. A cikksorozat előző két részében említett sajátosságai mellett a film átírta az öles hollywood-i szabálykönyvnek a „főhős csak zombit és elvetemült fickókat öl” című fejezetét is: Selena nagyjából a 13. percben korábbi társát, a kétségbeesett Mark-ot gondolkodás nélkül machete-vel aprítja fel, alig egy másodperccel miután a srácot megkóstolta egy „elzombult” londoni őslakos. Selena ezzel egyúttal az inkább-naivan-megvárom-míg-átváltozik régi kliséjét is egy csapásra felaprította, hála Danny Boyle rendezőnek és barátainak.

A spanyol REC legzseniálisabb húzása az, ahogyan a mindennapokba importálja a zombi apokalipszis borzalmát. A dokumentarista megoldással abszolút hihetővé teszik a karanténba zárt társasházban rekedt tévéstáb szerencsétlenkedését. (Az amerikai remake címe is Karantén lett.) A megalkotott atmoszféra éppolyan nyomasztó és klausztrofób, mint amilyennek az ember rémálmaiban képzeli.

A film a kötelező fordulat tekintetében is különbözik populáris társaitól, és ez a szétrángatott képek és az idegesítő mediterrán affektálás mellett ez az alkotás legnagyobb gyengesége is: a szereplők egyetlen egyszer sem lépnek fel kezdeményezőn. Menekülnek, szaladgálnak, le a lépcsőn, fel a lépcsőn, aztán megint le, pont, amíg el nem fogynak. De hiányzik a Küldetés, azaz nincs olyan markáns dramaturgiai fordulat, ahol a kétségbeesett csapat végre összekapaszkodik és küzd az életéért.

Biztosak lehetünk abban, hogy a fenti két sikerfilm alkotói pontosan ismerték a műfaj írott és íratlan szabályait, és határozott elképzelésük volt arról, hogy ezeket milyen formában hágják át.

A populáris zombifilmek világában tett rövid utazásunk ezzel véget ért, és ha most egymondatos tanulságot kellene írnom az eddigi gondolatok összegzéseként, az olyan kellemetlen lenne, mint herelövéssel tüsszenteni.

Utószó

…sodortatom magam a dülöngélő tömeggel. Jobbról a fülembe visítanak. „Jaj, nekem meg nem az, hanem az, amikor, na igen, pont így, igen, széttépte, meg fröcskölt, hihi!” – sivítja a lány a fejtetőn tetovált barátjának. Természetes nézői reakció egy zombifilmre. Egy jól megcsinált zombifilmre.

Horváth Áron