Térdig vérben – A populáris zombifilm építőkockái (2. rész)

Mese nincsen mesehős nélkül. Jó, ha egy mesében több is van belőle, pláne egy olyan műfajban érdemes gazdagon bánni a karakterekkel, ahol az kifejezetten fogyóeszköz. De ne hagyjuk elhomályosítani dramaturgiai éleslátásunkat a zombifilmek megismeréséhez vezető úton – az, hogy a horror zsáner, illetve a zombifilm nem kimondottan a karaktervezérelt történetek gyűjtőhelye, még nem jelenti azt, hogy ebben a műfajban nem találhatók meg a drámai archetípusok és a karakter-change.

Térdig vérben – A populáris zombifilm építőkockái (2. rész)

Első pillantásra azt gondolhatnánk, hogy egy ijesztgetésre építő film ötletszerűen kiválogatott, könnyen-szerethető és könnyen-gyűlölhető sablonkaraktereket kerget keresztül az egész véres történeten. Ám az igazság az, hogy a karakterek felépítése teljes egészében a történet tervezett hatásmechanizmusának alárendelten zajlik. Ahhoz azonban, hogy tovább boncolgassuk ezt a mechanizmust, mindenekelőtt pár történetszerkesztési sajátosságot kell megtárgyalnunk.

3. Strukturális érdekességek

Ha radikálisan akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy a populáris zombifilmnek csupán az első felvonásában játszanak fontos szerepet az élőholtak, a másik kettőben csupán a mellékszál fonogatása a feladatuk.

Az első felvonást – annak témája és szerepe alapján – nyugodtan a „zombi apokalipszis” címkével jelölhetnénk. Az első percekben a feje tetejére borul a megszokott világrend: a főhősök csupán téblábolnak a vásznon, jobb esetben koncepciózusan menekülnek. Az első felvonás valódi hősei maguk a rojtos szélű zombik, akik a vásznon villámgyorsan átveszik a napi rutin feletti uralmat. Ez természetesen kellőképpen sokkoló képi Big Bang-re ad lehetőséget. (Hiába, az egész napunkat tönkre teheti, ha reggel arra ébredünk, hogy Margit néni és Lajos bácsi a jóravaló szomszédsággal a hátában a kertajtón próbálja átrágni magát, hogy nálunk reggelizzenek.)

Amíg az első felvonás – egyfajta külső szemszögből – a világrend felfordulásáról, a zombik kétértelmű térhódításáról szól, addig a második felvonás a legtöbb értékelhető zombifilm esetében egyértelműen a főhősök kis csoportjának lélektanával foglalkozik – belső szemszögből. Az első plot pont után a hússzaggató horda végszóra háttérbe szorul, és előtérbe kerül az első negyedórát túlélő azon kevés karakter, akiknek sorsa ezentúl összefonódik, miközben a lehető legtöbb ellentét feszül közöttük. A második felvonásban stilizált hős-antihős jellemek csapnak össze, és ez remek eszköz az alkotók kezében, hogy a permanens külső fenyegetettséget belső feszültséggel fejeljék meg. Ez ad igazán teret a különböző írói morális és életellenes ideológiai meggyőződések ütköztetésére. Ilyenkor a zombi apokalipszis csupán egy kellőképpen sötét keretet ad az igazi mondanivalót tartalmazó konfliktusok kibontásának. Strukturális megközelítésben azt is mondhatnám, hogy a zombik csupán egyszer-egyszer tűnnek fel egy-egy dramaturgiai szekvenciában, hogy egy váratlan vérfröccsel továbblendítsék a belső konfliktusok moralitása miatt lendületét vesztő sztorit.

A harmadik felvonásban az előző egységek külső-belső szemszöge egy időben van jelen: a túlélők kis csapatán belüli ellentétek a végletekig kiélesednek – természetesen az összes konfliktus a lehető legrosszabbkor fogja elérni a tetőpontját, amikor hőseinknek a legnagyobb szükségük lenne az összetartásra.

A Legenda vagyok kihalt utcái

A fenti megállapítás nem lenne teljes anélkül, hogy meg ne említeném a legkiválóbb kivételt, ahol nézőként a szó szoros értelmében kimaradunk az egész első felvonásnyi zombi apokalipszisből. Danny Boyle a 28 nappal később-ben megmutatta nekünk, hogy a szekvencia, amiben Jim a kihalt London utcáin bolyongva szembesül az „átaludt” zombi apokalipszis pusztításának eredményeivel, legalább olyan hangulatos/félelmetes tud lenni, mint maga a vérontás. (Ezek a londoni képsorok ihlették a Legenda vagyok című mozi képi világát is.)

4. Karakterológia

Ahhoz, hogy a második felvonásban a karakterek között a lehető leghatásosabb belső konfliktusokat tudjuk a vászonra rakni, figyelmesen kell választanunk. A legtöbb zombifilm éppen ezért meglehetősen heterogén karakterkészlettel dolgozik, ami lehetőséget ad a lehető legkülönbözőbb konfliktusforrások kiaknázására. A karakterek motivációi – a követhetőség miatt – azonban rendszerint elég fakók, és egyszerűek: mondjuk eljutni (kijutni, bejutni, átjutni) A-ból B-be; vagy megmenteni X-et, Y-t, esetleg Z-t.

Egy ilyen pörgős műfajban, mint a horror, a karakterek meghatározásánál a funkcionalitás és az ellentétpárok megtalálása a döntő. (A Pál utcai fiúk óta tudom, hogy minden csapatban vannak árulók, de a politikai korrektség jegyében hívjuk őket is csak másként gondolkodóknak. Egy zombi apokalipszis kellős közepén egy csapatban nincs veszélyesebb, mint a másként gondolkodók, tehát nincs jobb belső feszültségkeltő elem sem náluk.)

Jó példa a funkcionalitás előtérbe kerülésére, ha a túlélők kis csoportjában orvos van. Ő nyilvánvalóan azért kerül az események középpontjába, hogy ellássa a sérüléseket, szomorúan megállapíthassa a halál beálltát, és megdöbbenve kommentálhassa az élőholtak feltámadását. Illetve a kellő ponton szakszerű és gyors magyarázatot adjon a harapással való fertőzés jelenségére. Funkcionális karakter a rendőr, a biztonsági őr, vagy a bűnöző, aki remekül használja a lőfegyvereket, és természetesen van is neki. A konfliktus generálás jegyében a rendőr karakter ellentéte a bűnöző, és viszont. A tragikus családi szál kijátszásához szükség van egy többé-kevésbé teljes családra is. Ha ez nem lenne elég, tetszőlegesen bővíthető a készlet a funkcionalitás és az ellentétpárok logikája mentén az ésszerűség határáig.

Néha a második felvonás közepe tájára mégis leapad a karakterek száma, ezzel együtt a konfliktus hatásfoka is csökkenhet. Ennek kezelésére remek példa látható a Holtak hajnalában, ahol a történet kellős közepén egy teherautóval fél tucat újabb túlélő érkezik a bevásárlóközpontban rekedt emberekhez.

A protagonist

A főhős(nő). Klasszikus megoldás a törékeny nő karaktere, akiért élvezet aggódni, aki ha elbotlik menekülés közben, kivillan a melle, mindeközben annyira hiteles, hogy ha szalad, én még a villantások nélkül is simán a karfába harapok izgalmamban. Bár a karakterváltozás rendszerint csak kis mértékben jelenik meg a horrorfilmekben, mégsem célszerű szuperhős karaktert választani főhősnek. A szuperhős karakter tökéletes, nincs hová továbbfejlődnie a történet során. Ő a legerősebb, legügyesebb, legokosabb – szóval nem elég, hogy lehetetlen azonosulni vele, egy ilyen karakter jelenléte még az ösztönös aggódást is kiölheti. Jó példa erre a Kaptár 2. – Apokalipszis című filmben Alice (Milla Jovovich). Az alkotók láthatóan nem tudtak mit kezdeni a túlságosan tökéletesre szerkesztett szupernővel, így a showdown-ban egy visszataszító szuperszörnyet küldtek ellene, aki ráadásul Alice ex-férje – ezzel adtak a drámaiságnak is.

Alice a Kaptár 2. – Apokalipszis-ben

Az antagonist

A negatív hős. Sok esetben az igazi antagonist nem a zombisereg, hanem egy halandó ember. Érthető ez a megközelítés, hiszen az élőket robotikusan felzabáló élőhalott bábok önmagukban nem gonoszak, csupán alantasan ösztönösek. Az ő motivációjuk kimerül a friss hús és a tömegjelenetek (így egyben: flesh-mob) élvezetében. A zombisereg csupán a gonosz szalmonella-gyanús megtestesülése – egyetlen pestis típusú contagonist karakterbe összeolvadva.

Az emberi antagonist–ra példa a Holtak földje című Romero-mozi milliárdos főgonosza (Dennis Hopper), aki még a zombi apokalipszisből is hasznot húzna, ha az írói igazságszolgáltatás, illetve a dramaturgiai szükségszerűség nem végezne vele egy alulmotivált zombihorda és némi (tisztító-)tűz képében. Az emberi antagonisttal vissza is érkeztünk a történetmesélésben az eredeti vudu mítoszhoz, ahol az élőhalottak távirányított bábok, és az igazi gonosz maga a varázsló, aki életre hívta őket. A különbség talán csak annyi, hogy mostanában a zombik nem dülöngélnek, hanem futkároznak, és a galád mágus nem vuduval hívja az életbe az élőholtakat, hanem egy félresikerült biológiai fegyverrel.

A karakterváltozás

A főhőseink egy jól felépített történetben konstruktív módon járják meg a poklot. Azaz megpróbáltatásaik egyre elviselhetetlenebbek, és még pokolibbak, míg végül eljutnak a ponthoz, ahol menekülő áldozatból kezdeményező hőssé válhatnak.

Ebben a vesszőfutásban az első fordulópont a főhős első gyilkossága. Ez a legrosszabbal való szembesülés első pillanata, amikor a túlélés érdekében megszületik a szent törvényt megszegő döntés. Ezen minden „kezdő” drámai horror-hős karakternek át kell esnie. Mivel drámai fordulópontról van szó, ezt a pillanatot nem lehet elég hatásvadászra venni. (A 28 nappal később hőse, Jim (Cillian Murphy) a megmenekülése érdekében egy fertőzött gyereket kell, hogy agyonverjen egy baseball ütővel.)

A fokozatosság a karakterváltozás rendkívül fontos eleme. A hirtelen fordulatok egy karakter cselekményszálában hiteltelenné teszik azt. A populáris zombifilm dramaturgiája szerint a hősnek igazi erkölcsi dilemmát okozó első áldozatot sok másik követi, immáron lazán, és tétovázás nélkül. Egy újabb, második fordulópontot jelent, mikor a hősnek nem egy idegent, hanem egy (harapással) megfertőződött ismerőst kell megölnie a túlélés érdekében.

A harmadik szint a legnagyobb dráma, ahol a hős egy szerette megölésére kényszerül. Ennél nem lehet nagyobb a tét, az a legsúlyosabb erkölcsi kérdés, ezért ez az utolsó pillanatok, showdown környékére tehető, jól elnyújtva persze, hogy hadd barnuljon a sok nadrág a nézőtéren.

Hiper-egoizmus vs. önfeláldozás

Egy regionális zombi apokalipszis végletessége erős kontúrral festi át a jellemet. A túlélés érdekében a magányos farkasok menthetetlenül konfliktusba keverednek a csapatjátékosokkal. Ez a legalapvetőbb, elcsépelhetetlen erkölcsi konfliktusszál, amit feszesre húzhatunk két fő karakter között: amíg az egyik magát mindenki elé helyezve, mások élete árán kergeti a menekülés illúzióját, addig a másik végletességekbe hajló önfeláldozással próbál ember maradni az embertelenségben. Az egyik csak magát mentené, a másik mindenki mást. (Pontosan ugyanilyen szál figyelhető meg a katasztrófafilmek túlélőinek csoportjában – talán klisés kissé, de nem csoda, hiszen remekül működik, mert a két markáns álláspont bármelyikével igen könnyű azonosulni.)

A Holtak hajnala egyik kevésbé hangsúlyos szereplője

A jó történetekben mindkét egymásnak feszülő álláspont próbára van téve a második felvonás minden egyes szekvenciájában. Ezek az ellentétek a legtöbb zombifilmben pontosan ilyen steril módon megjelennek (28 nappal később – Selena és Jim, Holtak hajnala – C.J. és Michael).

A para tovább nő, mikor kiderül, hogy önállóan megmenekülni ugyanannyira képtelen ötlet, mint mindenkit megmenteni. Hatásos, érett szerkesztési megoldás, ha a megpróbáltatások során van elmozdulás a karakterek véleményében, azaz a karakterek megközelítése a stilizált karakterfejlődés során megváltozik. Ez történetszerkesztésben azt jelenti, hogy a mindenkit megmentő hősnek fel kell valakit áldoznia a többiek érdekében, míg a csak magát mentő karakter megmenekülése pedig valaki más megmentésén múlik. A két álláspont szembesítése a kudarccal a reményvesztett nézőt is a lehető legmélyebbre sodorja.

Megszívlelendő tanács, hogy a nézőt csak akkor szabad a totális reménytelenség üzenetével terhelni, ha megfelelő muníciónk van a tragikus helyzet feloldására. A populáris film műfaja nem engedi meg a totális negatív hangvételt, vagy végkifejletet.

A fentiekből tisztán látszik, hogy annak, aki jó zombifilmet (vagy ahhoz hasonló bármilyen léleknyomorító művet) akar írni, nem árt szoknia a gondolatot, hogy a második felvonás konfliktusainak hiteles megírásához egy új pszichológiai fogalommal kell megismerkednie, ami nem más, mint a csoportlélektan.

Következő adásunkban – többek között – a zombifilmek legfontosabb dramaturgiai eszközével, a suspense-el foglalkozunk majd. Addig is a jelszó, ne feledjétek: éljenek a zombik!

Horváth Áron

(folyt. köv.)