Térdig vérben – A populáris zombifilm építőkockái (1. rész)

A dülöngélő tömeggel sodortatom magam a mozi kijárata felé. „Én hülye, hagytam magamat rábeszélni erre, te Úristen!” – kárálja valahonnan, a csoportosulás egyértelmű tömegközéppontja felől egy nyugdíjérett hölgy. Átlagos nézői reakció egy zombifilmre.

Térdig vérben – A populáris zombifilm építőkockái (1. rész)

Először is, hadd halljam gyerekek, mi is az a zombifilm? Definiáljuk a fogalmát! Igen, te ott, a koszos ingben! Nem te, a másik, az elálló fülekkel, mondhatod! Ja, csak vakaróztál, értem. Más valaki? Senki? Akkor elárulom, a zombifilm olyan zsáner, amelyben élőhalott bácsik és nénik testesítik meg a bennünk élő megfoghatatlan emberi gonoszságot.

Na de csakugyan ennyire egyszerű lenne? Ha a vásznon koszlott alakok előre tartott kezekkel, hörögve dülöngélnek egy türelmesen ácsorgó, de halálosan rémült sikító nő felé, akkor egy zombifilmhez van szerencsénk? Talán tényleg ilyen egyszerű. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy érdemes próbát tennünk, – vegyük szöges kis bakancsunkat (azt, amelyiket nem féltjük attól, hogy véres lesz) és tegyünk egy felfedező kirándulást ebben az elátkozott univerzumban – a zombifilmek földjén.

Zombi-populizmus

A címben azt írom, „a populáris zombifilm”. Van egyáltalán populáris zombifilm? Meggyőződésem, hogy igen. Ezekben a hatásvadász horror-filmekben az élőhalottak íratlan szabállyá finomodott metodika alapján zabálják fel az élőket, akik cserébe jól bevált dramaturgiai paneleken keresztülugrálva menekülnek előlük ide, oda, aztán megint ide, egészen addig, amíg el nem fogynak.

Lugosi Béla A fehér Zombiban

A zombi-mítoszt Hollywood valamikor a 30-as évek környékén fedezte fel magának – némi szociológiai érdeklődéssel megáldott-megvert filmkritikusok szerint az épp aktuális világgazdasági válság mindig kedvezett a filmtémák radikalizálódásának. Ami biztos, hogy a film fellegvára jó érzékkel tapintott rá a zombi-mítoszra. A film a témát hamm, bekapta, és azóta változó lelkesedéssel, de igen jó ritmusérzékkel rágódik rajta, mindig új és újabb fordulatokkal gazdagítva a horror zsáner dramaturgiai és audio-vizuális eszközgyűjteményét.

Egy kis zombológia

Manapság a zombikat hajlamosak vagyunk reflexszerűen összekötni a modern civilizáció agymosott fogyasztói társadalmának szimbolikájával. De az igazság az, hogy a zombik jóval a fogyasztói társadalom és a fejlövés feltalálása előttről eredeztethetők, valahonnan a Karib-szigetek és Nyugat-Afrika térségéből. A zombik a vudu mitológia és mondavilág torzonborz kreatúrái. A mítosz szerint a kivételesen nagyhatalmú mágus, azaz varázsló vudu szertartással képes a halottakat életre hívni, hogy azokat a saját galád céljai szolgálatába állítsa. A mágiával felélesztett holtak – saját, evilági motiváció híján – a varázsló távirányítással dülöngélő magánhadseregét szaporítják. A monda szerint a zombikat lehetetlen megölni – na hiszen, mert halottak – elpusztításuk egyetlen módja a varázslat megtörése. A mágia megszakításának nyilvánvaló útja a mágus megölése; nem annyira a vudu mágia szabályai miatt, sokkal inkább a leszámolás (egyfajta korabeli showdown) jelenetének drámai szükségszerűsége okán. A galád varázsló legyőzésének pillanata a legrégebbi mondákban is a drámai konfliktus elhagyhatatlan tetőpontját jelenthette.

Hollywood első igazi zombifilmje, A fehér Zombi (White Zombie) pontosan 77 évvel ezelőtt, 1932. augusztusában került a kíváncsi nézőközönség elé. Külön hangsúlyozandó, hogy Victor Halperin rémfilmjében nemzeti büszkeségünk, Lugosi Béla hipnotizálta zombivá az ártatlan haiti közösség tisztességes munkásait. A közel négy évtizedes vudu vonalat az 1968-as Night of the Living Dead (Élőholtak éjszakája) című vérbő opuszával George A. Romero zombiguru forradalmasította, aki csak azért nem kapott ezért Kossuth-díjat, merthogy zombifilmért az nem jár. Az Élőholtak éjszakájának története teljesen elszakad a vudu mágiától, a filmben a Föld légkörében felrobbant kutató műhold sugárzása okozza a halottak spontán reanimációját. Romero kultikussá vált mesterművében a mai modern zombifilm peremfeltételeinek mindegyike megtalálható – a kannibalizmus, a harapással való továbbfertőzés, a megváltó fejlövés, stb.

Mindezeken túl Hollywood a Romero filmjeiben használt dramaturgiai építőkockákból rakta össze a populáris zombifilm íratlan szabálykönyvét, ami az „átkosban” minden bizonnyal a „Történetszerkesztés-ügyi Előírások Zombifilmekhez” címet kapta volna. Romero zombológiai ars poetikáját a 2007-es Diary of the Dead (Holtak naplója) című alkotásában hallgathatjuk meg, ahogyan a filmbeli forgatás rendezője kifejti az értetlenkedő múmiának: „A halottak lassan mozognak, hiszen halottak. Nem futhatnak, nem kaphatják el a film legelején a menekülőket, mert akkor miről szólna a film?”

Vidám jelenet a 2007-es A holtak naplójából

Bár az utóbbi évek zombifilmjei szakítani látszanak a komótosan dülöngélő élőhalottak alapvetésével, vitathatatlan tény, hogy George A. Romero nevéhez kötődik a Hollywood-konform zombikultusz megteremtése.

Dramaturgiai építőkockák

A dramaturgiai építőkockákkal kapcsolatban a legfontosabb tudnivaló, hogy sok van belőlük és a szabadon átformálhatók akár tetraéderré, netán gömbbé is. Ez remek hír, hiszen kellőképpen nagy és széles (játszó)teret biztosítanak a szerzői fantáziának. Az alábbiakban önkényes felosztásban végigvesszük azokat az építőelemeket, amelyek alkalmazásával, variálásával igényesen felépíthető egy populáris zombifilm forgatókönyve.

1. Koncepcionális háttér

Kell ilyen egyáltalán? Egy horrorfilmtől filozófiai mondanivaló nélkül már egy jóízű hidegrázást sem kaphatunk? De bizony kaphatunk, ugyanakkor mindig célszerű „vastag”, több rétegű történeteket a vászonra álmodni, amikben az egyszerű ijedezésre vágyó néző pontosan úgy megkapja a magáét, mit az, aki mélyebb, elgondolkodtató összefüggéseket keres a sablonos párbeszédek mögött. Ezt nem csak a megtérülési mutatók iránti kendőzetlen rajongásom mondatja velem. Az elméleti háttér, a mondanivaló végiggondolása jótékony hatással lesz a cselekményszerkesztés egész folyamatára, mivel következetességre kényszerít a későbbiekben.

De vajon milyen a zombifilmek lélektana? Filmtörténészek szerint a zombifilmek olyan időkben a leginkább népszerűek, amikor alapjaiban kérdőjeleződik meg az egyén és a társadalom viszonya – lásd különböző motivációjú és eredetű világválságok. A zombifilm lélektani hátterének középpontjában az egyén és a közösség közötti ellentét áll. Ismerjük a mondást: „Én értékes vagyok, mert belőlem csak egy van, míg mások sokan vannak.” Ebben a zsánerben az ember nem lehet egyszerre elöl menekülő egyén és hátul dülöngélő üldöző csapattag. Ebben a harcban nem a halál a legborzasztóbb, ami történhet, hanem az, hogy az egyén megszűnik egyénnek lenni, magába olvasztja őt az arctalan, akarat nélküli, visszataszító birkanyáj, vagy zombisereg. A drámai kérdés természetesen az első perctől kezdve az, hogy megmaradhat-e egyénnek valaki a közösség ilyen nyomása mellett? A válasz az egyik zombifilmben „igen”, a másikban „nem”, a harmadikban pedig „ki tudja?”. Arra, hogy milyen megoldásokat rakhatunk a vászonra erre az ellentmondásra, a legszebben Danny Boyle 28 nappal később (28 Days Later) című filmjében mutatkozik meg. Boyle a harmadik felvonásban az addigi felállást teljes egészében a fonákjára fordítja – a kezdettől menekülő Jim (Cillian Murphy) lesz a vadász, és a túlélő katonák az ő áldozatai, míg a zombisereg pedig csupán a szörnyű hátteret adja a gyönyörű vérontáshoz.

28 nappal később

Nem állítom, hogy egy horrorfilmben mindenképpen választ kell adni legalább egy átfogó jellegű szociológiai problémára, de meggyőződésem, hogy hasznos a mondanivaló feletti meditáció, mielőtt a gépelni kezdjük a forradalmian új zombitörténetünk szinopszisát.

2. A drámai kontraszthatás

Klisé, hogy a filmírás drámai ellentétpárokkal dolgozik, de nem lehet eléggé hangsúlyozni ennek a klisének a mindenhatóságát. Bár önmagában a kontraszt nem egy dramaturgiai fogalom, én mégis külön fejezetet szentelnék a fontosságának. A kontraszt kifejezés alatt érthetjük az egymást követő jelenetek drámai hatásának különbözőségét, illetve a történet drámai csúcspontjainak és mélypontjainak különbségét is.

Legyen a vásznon akár borzalom, akár szépség, annak mindig csak valamihez képest van drámai hatása. A sok borzalom, akár a mértéktelen szépség, idővel fásulttá tesz. Erre a néző sajátos rezisztenciával reagál, magyarul unatkozni kezd. Emelhetjük az egekbe a tétet, nőhet a hullahegy, pereghet a bodycount, repülhetnek a testrészek a szélrózsa minden irányába, menthetetlenül fásultság lesz a végeredmény.

Ennek a fásultságnak remek ellenszere a film váltakozó feszültségkeltését szimbolizáló rollercoaster modell, ami szintén a kontraszt eredménye.

A kontraszt fogalmának fontosságát a következő gondolattal toldom meg: egy filmjelenetet önmagában csak korlátozottan tudunk értelmezni, hiszen annak hatását, drámai súlyát alapvetően meghatározza az, hogy az adott jelenetet milyen hatású másik jelenet előzi meg. Persze ez a gondolat ugyanúgy igaz a jelenetnél nagyobb strukturális egységekre, mint a szekvencia, és a kisebb részletekre is, mint a beat.

A remekül eltalált drámai kontrasztra kiváló példa Zack Snyder 2004-es Holtak hajnala (Dawn of the Dead – Romero hasonló című filmjének remake-je) című filmje. A drámai hatás-különbségek a történetszerkesztés több szintjén jelennek meg.

Tűzszekerek homage a 2004-es Holtak hajnalából

1. A történetszálak szintjén: Ana és Michael őszinte szerelme a zombi-holokauszt kellős közepén reményt csempész a kilátástalanságba.

2. A jelenetek szintjén: a vérgőzös mészárlás percei után egy vidám montázs oldja a feszültséget a mindennapokról, ahol hőseink horrorfilmet néznek, graffitiznek, basznak, és golflabdákkal lövöldözik a tetőről az épület körül ténfergő zombikat.

3. Egyetlen jeleneten belül: a zombik elől a kihalt üzletközpontba menekülő hőseinket a hangszórókból a Don’t Worry, Be Happy című Bobby McFerrin-szerzemény instrumentális változata fogadja.

Zseniális kontraszthatással dolgozik Danny Boyle is a 28 nappal később-ben. Selena és Jim szerelme átível az egész történeten, mégis, a legemlékezetesebb ellentétes hangulatú jelenet a családi piknik idilli képsorai, a brit countryside-on az előbbi szerelmespárral, valamint Frank-kel és a lányával Hannah-val.

A nézői érdeklődés fenntartása érdekében a feszültségnek viharos tengerként kell hullámoznia, váltogatva az akciódús, a humoros, és az érzelmes részek között. Az emberek – bár sokszor pesszimistának mutatják magukat – valójában szeretnek hinni abban, hogy van megoldás. Ez remek lehetőség az írónak arra, hogy pár jól eltalált idilli jelenettel a pozitív végkimenetel benyomását erősítse, mielőtt még mélyebbre kalauzolja a nézőt a vér-nyúl üregében.

Fontos megjegyezni, hogy a drámai kontraszthatás alkalmazása sokkal inkább elvi kérdés, egyfajta jól bevált megközelítés, semmint szigorú szabályokat tartalmazó diktátum. Mind a koncepcionális háttér, mind a drámai ellentétek fontossága inkább a zsánerre jellemző elméleti megközelítések kérdése. Ezeken túl persze számos más, jóval konkrétabb elemből építkezve alakul ki a populáris ijesztgetős filmek univerzuma.

Cikkem következő részében a populáris horror zsáner általánosan alkalmazott karakterológiájával foglalkozunk behatóan.

Horváth Áron

(folyt. köv.)