Minden időszakomban volt szenvedélyem, és olyanokkal kezdődött, amiket a leggyakrabban lehet látni, a lóverseny és a póker, alkoholizált állapotban. Aztán az autóversenyzés, de már alkohol nélkül, és végül a tiszta fej, a szellemi kihívások következtek.
Csak mostanában vettem észre, hogy mennyire kevesen vagyunk, akiknek a szenvedélye a dramaturgia! És ráadásul ugyanolyan hevülettel, mint korábban a lovi meg a póker. Mostanában szembesültem csak azzal is, hogy milyen sokan csodálkoznak ezen, valamiben kételkednek, el se hiszik, hogy van ilyen, vagy mit tudom én. Rengeteg olyan emberrel van személyes kapcsolatom, akik a szakmájuknál fogva napi kapcsolatban vannak, vagy kéne, hogy legyenek a dramaturgiával, és még ilyen társaságokban is olyan pillantásokat vetnek rám, amilyenekkel méregetni csak gyanús idegeneket szoktak a rosszhírű városnegyedek sikátoraiban. Döbbenettel tapasztaltam, hogy egyszerűen nem is tudják, mi az a dramaturgia!
Amikor nagyon ritkán kibuggyan belőlem ez a döbbenet, és még ennél is ritkábban szóvá teszem, akkor az esetek kilencven százalékában tökéletesen félreértenek. Néha még azt is megkapom, hogy beképzelt vagyok, és mennyire csodálkoznak ezen, hiszen amúgy, és más témákkal kapcsolatban még sose vettek észre énrajtam ilyesmit… Ilyen helyzetekben mind körém gyűlnek, akikkel éppen közös helységben vagyunk, és elég nagy agresszivitással rontanak rám, hogy tessék! Akkor mondd ki a frankót, hogy mi az a dramaturgia! De a szemeiken azt látom közben, hogy a még nem is halott véleményemet már előre gyűlölik.
Viszont ilyesmi velem csak Magyarországon fordul elő, de én 21 éve külföldön élek, és most majdnem hozzátettem, hogy szerencsére.
Én semmilyen típusú társalgásra nem szoktam „előre kikészíteni” a szavaimat, a legutóbb egy olyan szó jött elő belőlem, amire soha életemben nem gondoltam magam se. Amikor ott ültem a nézésektől szitává lyukasztva, arra a kérdésre, hogy „na, akkor mi a dramaturgia?”, engem is meglepő módon csak egy szót válaszoltam, hogy szerszámosláda. Erre egymásra néztek, és olyan egyszerre visítottak föl a röhögéstől, mint akiknek valami karmester intett.
De néhány pillanatnyi röhögés után kiderült, hogy mégse vagyok emiatt kiközösítve! Meghallgatnák, hogy milyen magyarázatot fűzök mindehhez! Színészek és rendezők ültek éppen az asztalunknál. Abban a pillanatban döntöttem el, hogy létrehozok egy blogot a dramaturgiáról. Csakhogy később elgondolkodtam a részleteken, és azzal kellett szembesülnöm, hogy semmiféle igeosztói ambícióim nincsenek. Nem óhajtok az „okos ember fényében csillogni”, és sose volt jellemző rám, hogy bárkit meg akarnék győzni bármiről.
És főleg nem egy ilyen elképesztő helyzetben, amiben gyakorlatilag esélyem sincs arra, hogy az évtizedek óta magukba szívott, de mélységében soha át nem gondolt „véleményeiktől” megszabaduljanak. Nekik a dramaturgia egy kolonc, púp a hátukon, hanyattesés az üvegesnek, egy érthetetlen világból jött, felháborító, és kibeszéletlen fenyegetés, hogy a dramaturgia elmélyült ismerete nélkül soha az életükben nem lesznek olyan forgatókönyvek, amikkel világhírű színészek, írók, rendezők lehetnének. A dramaturgia voltaképpen ellenségkép. Ilyen viszonyban vannak, ezzel fekszenek, ezzel kelnek. Vagy a legegyszerűbb módon, nem is gondolnak rá soha. Az írók és rendezők, meg a producerek a teljesen nyilvánvaló, és letagadhatatlan sikertelenségüket készen állnak akármire és bármire rákenni.
Leginkább a pénztelenségre hivatkoznak, és az se baj, hogy ehhez amnéziásnak kell lenni, hiszen közismert, hogy hány olyan film aratott már világsikert, amit zsebpénzből készítettek.
És ahogy múlnak az évek, a sikertelenségük egyre keserűbb, és egyre agresszívebb művészeket farag belőlük, az elmebaj tetőfokára érve már azt is kijelentik, hogy őket a közönség nem érdekli. Akárki és bárki lehet a hibás, sőt a bűnös, csak ők nem!
„Na, mi a helyzet ezzel a szerszámosládával?”, kérdezi valamelyik kuncogva, és megbök a könyökével, miközben nekem elmegy a kedvem. De csak a sarokig megy, aztán visszajön.
Élettelen vasdarabok vannak benne, kezdem a semmibe révedve. Célszerszámok a nevük.
Egy óriási láda, ami szakemberek nélkül éppen olyan, mint a világkönyvtár, zárás után. De látom, nem értik, és látom, hogy egymásra kacsintanak, mondván, „megröptetjük a madarat”.
És miután felfogom a helyzetet, elkezdem élvezni. Én vagyok a barom a majomketrecben, és körbeülnek a kikapcsolódásra vágyó művészek. Türtőztetem magam, pedig engem is megkísért, hogy mennyivel egyszerűbb lenne szintén cinikusnak lenni. Legalább 12 év eltelt azóta, hogy a szenvedélyem lett a dramaturgia, de hogy jövök én ahhoz, hogy én legyek az ügyvédje? Nem is szorul védelemre! Harapófogó, csípőfogó, kombinált fogó, minden van, és mindegyik másra használható, ezek konkrét dolgok, éppen úgy, mint az összes szakmában.
De csak akkor, ha van hozzá szakember! És bármilyen kreatív egy ember, ha nincsenek szerszámai, és nem ismeri a különbséget a kalapács és a fűrész között, akkor a fűrész nyelével úgyse tudja beütni a százötvenes szöget, hogy ne dőljön össze az ácsolat! Hogyan lehetne önmagában egy szerszámosláda akár szakma, akár művészet? És vajon hogyan lehetne használni a világ legjobb szerszámait, ha azok nincsenek az illető birtokában? Ennyire egyszerű kérdések vannak! Ezek megválaszolásához nem kell lenni se művésznek, se okosnak! Viszont mindenképpen kell hozzá egyvalami, sőt kettő: szakmai alázat és tisztesség. A végtelenül egyszerű kérdéseket újra és újra elolvasni, és megkeresni rájuk az igaz válaszokat! Ennyi. Máris be lehet népesíteni a világkönyvtárat!
Jurás Jenő,
St. Joseph, 2009. április 5.
-
U know! Teljesen megértelek! Bár én még nem vagyok benne ezekben a magyar filmes körökben, de ahogy egyre jobban belemerülök a forgatókönyvírásba, és körülnézve átgondolom a magyar piac helyzetét, és hogy miért nincsenek magyarországon igazán jó filmek és filmötletek, látom hogy valahol mégiscsak itt van a kutya elásva, a megragadásban, hogy a magyar filmesek művészként akarnak alkotni, nem törődve az elvárásokkal és a közönséggel. Pedig a film a közönségről szólna inkább, nekik is meglehet mutatni a művészetet vagy akármit amit mutatni akar a filmes, de tudni kéne, hogy igen melyik szerszámot hogyan kell használni. Mert sok magyar film olyan mint a félrecsiszolt gyémánt, még csak széndarabok szinte, mert csiszolópapírral formálják.
Nem látom át a magyar filmeseket, hogy kik alkotják és mik az alapelvek filmkészítésnél, de a végeredményen látom, hogy valami még hiányzik! A dramaturgia! Oly kevés pénzből is olyan jó filmeket lehetne forgatni, mégsincs senki aki ilyen filmet végigvinne erős drámával. Pedig mostanság elég nagy a dráma az országban, a téma ott fekszik a földön előttünk olykor, mégsincs senki aki felvenné?
Most lenne pedig annak az ideje, hogy olyat adjunk át az embereknek amit igazán átéreznek! Nem a politikáról beszélek, hanem a drámáról, az érzelmekről, a reményről! Nap mint nap látok olyan low budget filmeket, amik után csak ámulok és bámulok, hogy ez nekünk magyaroknak miért nem jutott eszünkbe? -
Nem értem.
Dramaturgia nem csak drámához kell, hanem mindenhez.
-
Már értem, ok.
-
Jóval egyszerűbb a helyzet: szakadás van a nemzedékek között. Húsz éve még mi is a lét sötét vermeit fényképeztük volna, köpve az erős drámát összeszerelő dramaturgiára. A művészfilmeknek is volt dramaturgiájuk, csak erősen képi jellegű (a művészfilm McKee-je itthon Bíró Yvette volt), amit mi már aligha értékelhetünk úgy mint ők, hiszen már kistökösként képtengerben pancsikáltunk. És a huszadik századon edződött végeurópai egzisztencialista szellemmel sem tudunk mit kezdeni a mi pragmatikus intellektusunkkal. Nem véletlen, hogy a mi generációnk művészfilmesei már maníros fesztiválfilmesek (Fliegauf, Mundruczó), Tarantino és a megifjodott Jancsó a szerzőiség paródiái, az őskövület Lynch és Tarr automatizált képi technikával rendeznek, a zseniális Pálfi és Hajdu nyüglődnek a művészfilmes szerepben, Török már nem is tud mit kezdeni vele, Antal Nimród Predátort rendez. Európa nagy vedlésben van, ennyi az egész. Godard-ék se egyik napról a másikra váltották le a papa moziját, Godard atyámékat sem lehet egy szerszámosláda csörgetésével meggyőzni.
-
A történet MINDEN!!!
A legtöbb (művész”) filmes ember a következő hibába esik bele.(és ez sokszor érvényes bármilyen művészeti ágban dolgozó emberre):
Mivel Ők ezt a szakmát (film) tanulták, értelemszerűen és talán elkerülhetetlenül lassan “elszakadnak” az átlagemberek filmmel kapcsolatos életétől, világától… stb. És a FILM alatt elkezdenek valami mást gondolni, elkezdik archaizálni a filmet mint terméket.
Az átlagembereknek a film elsősorban(!!!) nem más, mint TÖRTÉNET!!
Filmnézés közben primer módon erre fordítják a legnagyobb energiájukat.
Ezek után persze – mivel az ember emocionális lény- jönnek a további impulzusok (zene, képi világ, fények , emberi arcok szép csúnya, stb stb)… csakhogy ezek egy “átlag néző számára szekunder impulzusok!!!!Tehát bármennyire is szeretnék a filmesek, nem tudják a nézőt abba a “világnézet” irányba terelni amit ők szeretnék!!
A történetet nem lehet megkerülni!!
Ettől még persze lehet egy film rossz, bárgyú, felszínes, semmitmondó, szájbarágós, stb…
Sőt lehet pótolni a történetet sok mással is ami sikert hoz… (törjön minél több autó, sőt kamion, helikopter , folyjon minél több vér, legyen minél több szex stb… Hiszen erre is van igény(…)
Kovács (bonanza) Ákos mondta nagyon találóan nemrég egy újságban:
“Komponálhatok Én zenéz ultrahangon is, de akkor csak a denevérek fogják megérteni…”Történetek között élünk nap mint nap. Kicsik, nagyok fontosak lényegtelenek…? Ez persze mindig szubjektív…
De megkerülni őket nem tudjuk, mert akkor lassan megszűnünk emocionális lénynek lenni.!!!! -
Történet mellett: élmény és hangulat, látvány és stílus. A filmnek ilyenje is van.
-
igazából hiába van élményed és hangulatod, látványod és stílusod, ha nincs elmesélnivaló történeted.
-
Estevez.!
Nem igaz hogy nem lehet megérteni…!!
Én csak a sorrendiségről beszéltem.!!!!!
-
Ez milyen írásjel: .! ??
-
… költői szabadság…:)
-
Nem hiszem, hogy létezik olyan filmes kör, ahol röhögnek, ha valaki dramaturgiáról beszél. Két dolog keveredik itt. A dramaturgia és a dramaturgiai panelek. Az paneleket lehet használni, érvelni mellette, de lehet legyinteni is rájuk, sőt röhögni is.
-
Ha Hoollywood a dramaturgiai panelekből épített lakótelep, akkor szeretnék panelproli lenni ott.
Is.
-
Minek kell az orruk alá dörgölni a tudatlanságukat? Hiszen tudják, hogy dilettánsok. Ezt leplezik fölényeskedéssel, gúnnyal. A magyar ember mindent félszívvel, félésszel művel. Megszoktuk, hogy gyorsan kell élni, mert bármikor lerohanhatják az országot. Most béke van, azonban az évezredes beidegződéseket nehéz legyűrni. Az előttem járó nemzedék már nem fog változni. Sok kortársammal együtt becsülöm és értékelem az új információkat, és a tudást. Pech, hogy itthon nincs jövője a tevékeny embereknek. Senki sem jó kedvében hagyja el a “süllyedő hajót”.
A dramaturgia, vagyis történetmesélés fontos dolog. A meséknél is megvannak a kötelező fordulatok, amiket szinte elvár a mesét hallgató/olvasó gyermek. Azonban a történet nem minden. Egy csontváz. Ha belegondolok, életem történetét tíz mondatban el tudom mesélni. Szórakoztató olvasmány lenne? Kétlem.
Sőt. Mennyi történetet hallottam idős emberektől. Egyikük sem író vagy forgatókönyv író volt. A legtöbb ember tud mesélni. Hiszen létfontosságú a tapasztalatok átadása, illetve kellemes élmény a másik hallgatása.
Tehát a történet a csontváz, a mű vázrendszere, mozgatója. Egy viccnél hosszabb alkotás esetében jóval többre van szükség.
Vicc:
A farkas rohan az erdőben. Megállítja a nyuszika.
- Hová szaladsz, farkas koma?
- Van egy whiskym, elásom az erdőben. Húsz év múlva sokat fog érni.
Nyuszika útjára engedi. Kicsivel később a róka futna el mellette. Őt is megállítja.
- Hát, te meg hová mész?
- Van egy Edda kazettám. Elásom. Később sokat fog érni. – Azzal fut tovább.
Két órával később a nyuszika tántorogva énekel:
- Kör közepén állok… -
Ha mindenki elhagyja a süllyedő hajót, ki az Isten fogja a hajófenékben üzembe helyezni a szivattyút, újraéleszteni a motorokat, vagy elkezdeni betapasztani a lukakat?
Nem is tudom, én így ebéd után valahogy nem vágyom egy ringó mentőcsónakba…
-
Ez tetszett. Aki így érez, az szerintem finom ember. Persze, hogy csak újra meg újra rácsodálkozva, szenvedéllyel lehet. Ez szerintem a tehetség egyik mutatója! Van viszont egy példám az olasz Megasztár-ból (tudom, nem a Naygok szellemi Alkotóműhelye, de bizonyos szempontból jó példa). Három tagú volt a zsűri: 1 a lemezkiadókat képviselte (és azok véleményét, ízlését, szmpontjait) 1 a közönséget (népszerű műsorvezetőként) 1 a szakmát. Nu, a szakma képviselője Morgan, a zenész volt, akit lehet szeretni-nem szeretni, de még egyszerű, de igényes zenehallgatóként is felismerhetően zseniális hozzászólásai voltak. Ha páldául látott egy tényleg tehetséges énekest, akkor megdícsérte, de nagyon finoman javította is a hibáit. (pl. “jó a hangképzésed, a stílusod, de építsd fel lassabban a számot” etc.) A közönség nem egyszer lehurrogta, pedig nem bántóan mondta. Miért mesélem ezt a sztorit? 1., Azért, mert külföldön is van olyan, hogy kommersz, csak ott megfér az igényességgel, itthon meg nem is tudom, de túl kicsi ez az ország. 2., A baj nem is az, hogy különböző területeken lehurrogják, vagy beképzeltnek tartják, azt, aki igazi hozzáértéssel, köv.képp szenvedéllyel, belemenve a legapróbb részletekbe korrigál.Hanem az, hogy a szakmában vannak ilyenek. Szóval, hogy a szakma már nem szakma. A “zsűri” nem tagozódik, hanem egy masszává válik, mint maga a közönség, aki nem más, mint a massza életrehívója. Tömeg van. Tömeg-film például. Ez itthon nagyon szembetűnő. (Itt kérek elnézést azoktól, akiknek nem ingjük.) Szóval a harmincas évek Párizsába vagy Budapestjébe vágyom én is, ahol tátott szájjal hallgatnám, ahogy olyanok vitatkoznak, akikben még van szenvedély, és fogalmuk sincs arról, hogy lesz ez még így sem. Most elvonatkoztattam a filmszakmától, de szerintem a jelenség ugyanaz.
. -
ja, és ehhez képest ott volt egy lány ebben a kicsoda is kerestetik? című műsorban (ez az új tehetségkutató műsor a magyar Tv-ben, ha megfenyegetnek sem tudom most, hogyhíjják) és tényleg jó hangja volt, de az angol kiejtése borzalmas, és nem fokozta a számot, hanem rögtön üvöltött. és tényleg tehetséges volt meg, minden, de NEM szólt neki senki! Úgy hagyták! Agyon dícsérték, és – ahogy itthon látom – azonnal vitték volna stúdióba is! 1. szegény lány, most azt hiszi, hogy már mindent tud 2. szegény hallgatók, lehet, hogy megint készül majd egy car magyar pop-album. A párommal (pedig csak nézők vagyunk, teljesen külsősök) meg ott sikítottunk a fotelben, hogy “szóljon már cegénynek vki! kérem azokat, akik ezen a fórumon vannak,és abban a szerencsés helyzetben vannak (amiért persze megdolgoztak) hogy már forgatókönyvírók, és most hozzászóltak,hogy soha ne felejtsék el azt, amit itt mondtak. akkor lesz újra magyar film! juhhé!
)
16 hozzászólás
Hozzászólások hírfolyam
Trackback link: http://www.filmiras.hu/2009/07/06/a-szenvedely/trackback/