David Frost és Góliát Nixon, valamint egy tökéletes expozíció

Minden kezdet nehéz, ám a Frost/Nixon-ban, az utóbbi évek legzseniálisabb politikai kamaradrámájában, ahol egy vérbeli showman csap össze egy született politikussal, Peter Morgan forgatókönyvíró megmutatja nekünk, hogyan kell tökéletesen elkezdeni egy sztorit.

David Frost és Góliát Nixon, valamint egy tökéletes expozíció

A történet

A Frost/Nixon című történelmi-politikai filmdráma a televíziózás történetének legnézettebb vitaműsora, az 1977 tavaszán leforgatott Nixon-interjúsorozat elkészítésének hátterét tárgyalja.

David Frost, az angol, illetve ausztrál showbiz nagyravágyó, hiú fenegyereke 1974-ben fejébe veszi, hogy elkészíti minden idők legsikeresebb (értsd: legnézettebb) televíziós riportműsorát. Az ambiciózus terv nem más, mint mélyinterjút készíteni a XX. század legvitatottabb amerikai politikusával, Richard Nixonnal. Frost gigantikus kölcsönökbe verve magát 2 millió dollárt lapátol össze Nixon tiszteletdíjára, és a tízhetes forgatásra – mindeközben láthatóan amőbányi fogalma sincs arról, milyen hatalmas erkölcsi felelősség terheli őt a tervezett interjú kapcsán. Egy fél kontinensnyi amerikai várja tőle a köztörvényes bűntettei ellenére még csak bíróság elé sem állított exelnök főműsoridőben történő nyílt számonkérését. Nixon ugyanakkor a lenézett celebriporterrel folytatandó interjútól – titkolt szándékkal – valamiféle nagy ívű, látványos visszatérést vár.

A sztori egyetlen tagline-ba fojtva: a Legvalószínűtlenebb Lovag a Legádázabb Zsarnok ellen, „nyílt sisakkal”. Természetesen – Nixon módra –, csak egészen résnyire nyílt sisakkal.

A megnyitás problémái

A klasszikus történetmesélés világában az első felvonás expozíciói során rendre tetten érhetők az alábbi momentumok (egymástól nem feltétlenül elkülönülten):

• Big Bang – a hatásos megnyitás,
• a főhős(ök) és az univerzum bemutatása,
• a drámai szituáció megalapozása – drámai kérdés felvetése.

A Big Bang célja nem kizárólag a néző figyelmének elterelése a büdös-sárga szószban tocsogó nachos-t szopogató székszomszédról, vagy a tévedésből erre a filmre betévedt, mögötte ülő rózsaszín top-os macáról. A legfontosabb a nézői figyelem azonnali megragadása, az érdeklődés felkeltése, ami remélhetőleg kitart az első felvonás általában igen száraz adatközlésének végéig.

De mi történik egy olyan filmben, ahol szinte nincs fizikai akció, ahol mindenféle „hatásos megnyitás” hiteltelen lenne, mert nem illik a film stílusához, vagy nem gyömöszölhető bele a történelmi háttérbe? Peter Morgan válasza a kérdésre: pörgős, pattogós, önmagában is figyelemfelkeltő expozíciókat kell a vászonra tenni. Legalábbis a Frost/Nixon első felvonása magával ragadó pörgéssel kezdődik – aminek legjobb pillanatait részletesen ki is vesézzük majd pár sorral lejjebb.

Amikor a megnyitás azonnal behúz

A film nyitó képsorai villámgyorsan felpakolják az összes tudnivalót a történelmi hátteret illetően. Váltva peregnek a korabeli riport-felvételek, híradó főcímek – természetesen mind egyetlen téma körül, a Watergate botrány körül forognak.

A fekete-fehér felvételeket ritmusosan váltják a kort idéző színes stúdióbelsők, és ahogyan hirtelen kiszakadunk a 70-es évekből ismert színtelen híradós képsorok közül, a történet behúz, és máris a jelenben találjuk magunkat.

Ez a jelen pedig 1974 nyara, és Nixon egy túlzsúfolt, telibevilágított teremben éppen izzadtságtól gyöngyöző orral készül lemondásának bejelentésére. Az elnök instrukciókat osztogat a fotósoknak, a technikusnak, a feszültség vibrál.

Az elnöki bejelentést, a későbbi híres riportot Frost vezetésével elkészítők (Birt, Reston és Zelnick) nyilatkozatai szaggatják meg, 1982-ből.

Nézzük meg közelről a szóban forgó jelenetsort…

BELSŐ. EGYETEMI KÖNYVTÁR – NAPPAL (1982)

James Reston (35), író és újságíró, elméleti szakember. A hosszú hajú, intellektuális irodalmár interjút ad egy dokumentumfilmhez 1982-ben…

RESTON

Manapság hajlamosak vagyunk elfelejteni, de 1972-ben Nixon megtámadhatatlan politikus volt. Kiemelkedő szerepe volt a vietnámi háborúban, forradalmi diplomatikai áttörést ért el az oroszokkal, az első nyugati vezető volt, aki Kínába látogatott. Még politikai ellenfelei is elismerték a munkáját, népszerűsége Kennedy népszerűségéhez volt mérhető. Nagy esélye volt az újraválasztásra, erre… egyszer csak elhatározza, hogy részt vesz egy harmadrangú betörés eltusolásában.

BELSŐ. FEHÉR HÁZ, OVÁLIS IRODA – ÉJJEL (1974)

STÚDIÓVEZETŐ

Öt, négy, három…

A fények megváltoznak. Nixon közvetlenül a kamerába néz. Hangja mély, ünnepélyes, és elnöki.

NIXON

Jó estét kívánok. Ez a harminchetedik alkalom, amikor Önökhöz szólok ebből az irodából, ahol oly sok, országunk életét meghatározó döntés megszületett…

BELSŐ. LWT STUDIOS, LONDON – NAPPAL (1982)

Egy harmincas évei végét taposó, szemüveges, hosszú hajú férfi, intelligenciát sugárzó megjelenéssel, angol akcentussal (a Restonnal is interjút készítő dokumentumfilmesekhez beszél)…

BIRT

Mint mindenki más, én is a tévében néztem a Watergate drámát. A nappalimban követtem a Választási és Jogi Bizottság meghallgatásait éjjelről éjjelre, amik végül ehhez a pillanathoz vezettek…

BELSŐ. FEHÉR HÁZ, OVÁLIS IRODA – ÉJJEL (1974)

Nixon folytatja…

NIXON

…ezért ezennel bejelentem lemondásomat az elnöki posztról, holnapi hatállyal.

BELSŐ. EGYETEMI KÖNYVTÁR – NAPPAL (1982)

Visszatérünk a James Reston interjúhoz.

RESTON

De a várt elégedettség helyett egyre erősebb dühöt éreztem. Mert a bűnös részéről nem volt semmi beismerés. Sem bocsánatkérés…

BELSŐ. FEHÉR HÁZ, OVÁLIS IRODA – ÉJJEL (1974)

NIXON

…lemondani az elnökségről, mielőtt a kitűzött megbízatás lejár, minden meggyőződésemmel ellentétes. Sosem voltam az a fajta, aki feladja. De tettem annak biztos tudatában teszem, hogy Amerika egy jobb ország, és a világ egy biztonságosabb hely, mint öt és fél évvel ezelőtt, megbízatásom kezdetén.

BELSŐ. ABC STUDIOS, NEW YORK – NAPPAL (1982)

Bob Zelnick (40), sötét hajú, szívélyes modorú, intellektuális alkat, politikai újságíró (a dokumentumfilmben)…

ZELNICK

Akkor fogalmam sem volt arról, hogy egy napon tagja leszek annak a kis csapatnak, akik megpróbálják kikényszeríteni azt a bocsánatkérést.

BELSŐ. FEHÉR HÁZ, OVÁLIS IRODA – ÉJJEL (1974)

Nixon lemondási beszéde folytatódik…

NIXON

…szolgálatom itt töltött évei alatt nagyon személyes rokonságot éreztem minden egyes amerikai polgárral. Egy fohásszal hagyom el ezt az irodát: Isten legyen Mindannyiukkal kegyes az előttünk álló jövőben.

BELSŐ. ABC STUDIOS, NEW YORK – NAPPAL (1982)

Zelnick mosolyog, és folytatja…

ZELNICK

És hogy azt a kis csapatot a legvalószínűtlenebb fehér lovag fogja vezetni. Egy politikai meggyőződések nélküli ember. Olyasvalaki, aki még csak soha nem is szavazott. Egy férfi, akinek ugyanakkor hatalmas előnye volt mindenkivel szemben.

(beat)

Ismerte a televíziót.

A fenti forgatókönyvrészletben – a kettős jelen idő között ping-pongozva – Peter Morgan felrakja a vászonra a nagy drámai ellentétet: a társadalmi elvárás és az elnöki meggyőződés között feszülő erkölcsi instabilitást.

Nixon a Watergate botrány miatt lemondott ugyan, de a következő napon Gerald Ford átvette tőle az elnöki feladatokat, és az élet ment tovább. Elmaradt a számonkérés. Elmaradt a beismerés és a bocsánatkérés – ahogyan Reston-tól megtudjuk.

Nixon megszólalásaiból ugyanakkor sugárzik az erő és a magabiztosság. Az exelnök láthatóan meg van győződve tettei helyességéről, és a hivatalban töltött öt és fél éves munkája sikerességéről.

A jelenetsor azonban ennél jóval többet mond. Zelnick-től pontosan meg is tudjuk, hogy miről fog szólni a film: természetesen Nixon beismerésének kikényszerítéséről. A nyilvános elnöki bocsánatkérésért vívott harcot pedig egy olyan ember vezeti majd, aki ezt az egészet lehetetlen módon nem meggyőződésből teszi.

Instant expozíció

Furcsának tűnhet, de igaz: csupán a forgatókönyv hetedik oldalának alján járunk, és már minden fontosat tudhatunk a történetről. Tudjuk, hogy a történet a XX. század legvitatottabb politikusának számonkérése körül bonyolódik. Tudjuk, hogy a volt elnöknek esze ágában sincs hibának tekinteni tetteit, vagy beismerni bűnösségét a Watergate eltusolásában. Tudjuk, hogy az ember, akinek egyedüli, mókusleheletnyi lehetősége adódik Nixon felelősségre vonására, az önszántából hozzá sem szagolna a politikához – kizárólag a nézettséget, és a sikert látja a megálmodott interjúban.

A könyvrészlet utolsó mondataiban a beszélő, Zelnick bemutatja a protagonistunkat, és az ő nagy-nagy faultját (hibáját), azaz a cél iránti erkölcsi meggyőződés teljes hiányát. Ezzel a lendülettel megismertük egyúttal a főhősünk nagy-nagy erősségét is – Frost mindenkinél jobban érti a televíziózás világát.

Kis dramaturgiai előrelátással, utánagondolással már azt is kitalálhatjuk (nézőként pedig érezhetjük), hogy protagonistunk csak akkor lesz képes győzedelmeskedni a nála erősebb és hatalmasabb antagonist felett, ha hozzáállásában (és tetteiben) megváltozik, felvállalja a társadalmi elvárás diktálta erkölcsi kötelességet.

Zelnick három mondata tehát Frostnak a történetet átható karakterváltozására is előreutal – mondhatnám úgy is, hogy az idézett részlet utolsó mondatainak szerepe egyfajta „foreshadowing a character change-re”, de jobb helyeken (joggal) megvernének ilyen szófordulatokért…

Összegzés

A fenti jelenetsor önmagában természetesen nem töltheti ki az egész első felvonást átható expozíciófolyamot, ám a maga pörgős ritmusával megbízható lendületet ad az információközlésnek, és az előreutalásokkal ügyesen felkelti a figyelmet.

A Frost/Nixon első felvonásának további expozíciói is remekbe szabottak, és ülnek a helyükön. Ennek megfelelően a felrakott drámai szituáció kísértetiesen emlékeztet minket egy közismert bibliai történetre.

Csakhogy Dávid itt nem parittyával, hanem egy pohár margaritával, kétmilliós kölcsönnel, és lábán egy olasz, bebújós cipővel közelít Góliát felé, aki, bár Gerald Ford elnöki kegyelmében részesült, dühödten lóbálva buzogányát mégis a nagy comeback-re készül.

Az ígért nagy-nagy összecsapásra a film mesteri második és harmadik felvonásában kerül sor, hogy milyen végeredménnyel, azt a dokumentumfilmekből tudhatjuk. Ennek ellenére a Frost/Nixon mindvégig izgalmas marad, egy magával ragadó, igaz mese – egy zseniális kamaradráma, kötelező darab.

Horváth Áron