Egri Lajos: A drámaírás művészete

„Sosem voltam arról meggyőződve, hogy az írást tanítani lehetne. Sok olyan embert ismerek, akik magukévá tették a tanított módszereket, és ugyanolyan szarok maradtak. Technikás szarok. A szikra vagy megvan benned, vagy nem. Tanítani nem lehet.” – Warren Ellis

Tegyük fel, hogy benned megvan. Mert csak akkor érsz ezzel a könyvvel valamit.

Egri klasszikus munkájának megvannak a maga előnyei és hátrányai (ezt a közhelyet, medve anyám) – és amikor azt írom, „klasszikus”, akkor úgy is értem, hogy KLÁSSZIKUS, mert lehet, hogy Dosztojevszkíjék Gogol köpönyegéből bújtak ki, de a modern forgatókönyvírás-elmélet meg ennek a külföldre szalajtott hazánkfiának az írógép-táskájából.

A hátrányok azonnal a címből kikövetkeztethetőek (persze csak akkor hátrány, ha kizárólag a filmes/tévés forgatókönyvírás alapjainak elsajátítására akarod használni, mert ha drámaíró vagy, száz százalékban illeszkedni fog az elvárásaidhoz): Egri törekvő drámaszerzők agyi feltornáztatása végett írta. Akkor mégis hogyan lehet, hogy 66 évvel első megjelenése után elsősorban forgatókönyvírók forgatják?

Tudja a franc, mindenesetre így van. Valószínűleg azért, mert a legtöbb drámaírás-elméleti könyvtől eltérően nem nagyképűsködő, nem lila. Just the facts, baby, just the facts – pontosan úgy, és pontosan azt, ahogyan és amit kell – és majdnem minden, amit elmond, a filmírásra tökéletesen átvezethető. Egri szakmai hozzáértése elképesztő, olvasottsága impresszív, és a mindebből levezetésre kerülő tudásanyagot úgy adja elő, hogy még a lassú agyú érdeklődő (jelen!) – mert azért az érdeklődés, az minimum kell – is felfogja az anyagot.

Az alapokat, azt nagyon a fejünkbe veri, kismillió példával illusztrálja, vesézi, levezeti – izgalmasan, olvasmányosan. Tetszik, ahogyan nem ijed meg a konfrontációtól: nem csinál abból titkot, hogy ütközik véleménye Arisztotelészével a figura és a cselekmény kölcsönhatására vonatkozóan. Egri szerint a figurák irányítják, a figurák hozzák létre a cselekményt (elengedhetetlen persze, hogy ezek a figurák jól kitaláltak legyenek – lásd fent Warren Ellist…)

A premisszák lényegességét, kőkemény-szigorú logikus voltát megszállottan erőlteti, tucatnyi darabot széjjelcincálva hívja tetemre az olvasót (kedvence Ibsen Nórája, a könyv vége felé már szinte somolyog, szégyelli előhozni, annyiszor rángatta már pellengérre példaként). Az egyes, potenciális karakterfajták lényegi jellemzőit hatalmas listákba szedve vázolja fel. Mindebből az jön át, mennyire komolyan, megszállott módon rabja, és egyben ura, a témának – abszolút tiszteletet érdemel (ebben a részben a figurák természetének jellemzésére egy elképzelt kérdezz-felelek sessiont vet papírra, amelynek ötletessége a zsenialitás határát súrolja.)

A leglényegesebb dolgokat: hogy médiumtól függetlenül, a fejlődése csúcsán kell a figurát megragadnunk; hogy a karakterfejlődés a mű során érzelmi pólustól érzelmi pólusig terjedjen, más szóval hogy a karakter lényege az állandó változás, ami a konfliktus-generálás alapja – mindezt élvezetesen, értékesen adja a tudtunkra.

A recenzió folytatása a filmhu-n olvasható! »