Megfeneklett könyvek (2. rész)

A Hunyadiak és Az ellenőr (lásd az előző cikket!) sosem jutott el a végkifejletig: egy olvasható, vállalható forgatókönyvig. Az űrhajós viszont igen.

Megfeneklett könyvek (2. rész)

Az űrhajós is a Megfeneklett könyvek mappában tölti száműzetését, de kivételesen még számítok rá, ezért csak csínján nyilatkozom róla. A lényeg, hogy ez egy időutazós sci-fi, hisz aki nem ír életében legalább egy időutazós sci-fit, az nem is forgatókönyvíró. Mikor 1998-ban elkészült az első változat, nagy büszkén mutattam meg vagy féltucat barátomnak – és a reakció kíméletlen volt: gyengének, egyesek kifejezetten rossznak tartották.

De miért? Én akkor, tíz éve szentül hittem, hogy életem főművét alkottam meg, olyasmit, ami majd beindítja hollywoodi álomkarrieremet. Csak hónapok múlva fogtam fel, valóban milyen közhelyes és gyenge volt a könyv kidolgozása, és hogy voltaképpen milyen mesterkélt, melodramatikus lábakon állt az egész. Az űrhajós nagy érdeme, hogy életemben először sikerült száz oldalon át megőriznem egy konzisztens hangot (korábban mindig csapongtam a műfajok között, egy-egy jelenet váratlanul átment vígjátékba), s hogy helyenként sikerült feszültséget teremtenem.

Ma már komolytalan dolognak tartom, hogy annak idején ennyi Amerikában játszódó baromságot írtam, de a fejlődésem szempontjából végül is fontos volt, hogy megpróbáljam leutánozni azokat a filmeket, amiket egész életemben néztem. Mivel azonban a külföldi történetek és szereplők mögött nem volt személyes élményanyag, a végeredmény mindig nagyon közhelyesre és felületesre sikeredett.

Ilyen volt a The Sequence munkacímre hallgató akciófilm is, amelyet direkt úgy írtam, hogy James Cameron vagy Michael Bay megrendezhesse. Ez volt aztán a cselekményvezérelt forgatókönyv! A sztori szerint négy amerikai titkosügynök próbál megszökni Szibériából, négyen négyfelé. Egyikük sem tudja, a nézők sem, melyiküknél lapul a McGuffin, amit együtt tulajdonítottak el egy orosz kísérleti telepről. A célom nem volt kisebb, mint hogy megírjam az ultimate akciófilmet, amiben minimális az expozíció és a párbeszéd, és az egész inkább szekvenciák laza sorozata (innen a zseniális cím).

Amit a legjobban élveztem ebben a munkában, hogy a négy főszereplőt (akkori) kedvenc alulfoglalkoztatott színészeimről neveztem el: (Dale) Midkiff, (Corbin) Bernsen, (Michael) Wincott és (Jennifer Jason) Leigh névre hallgattak. Wow. A The Sequence kicsit talán jobban volt megírva, mint a korábbi forgatókönyveim, de sokszor csapott át váratlanul vígjátékba, és a mai napig hiányzik a második felvonás második fele, amit sosem sikerült abszolválnom.

* * *

Ha most jobban szemügyre veszem forgatókönyvírói múltamat, első korszakom 1997-98-ra esett, ez a kezdeti szárnypróbálgatás időszaka. Nagyon aktív voltam, és nagyon gyenge dolgokat műveltem. Az ezredfordulóra el is apadt a lelkesedésem. Forgatókönyvírói ambícióimról sosem tettem le, de valószínűleg ösztönösen megéreztem, hogy kicsit pihentetnem, érlelnem kell a dolgokat.

A következő éveket azzal töltöttem, hogy a fenti forgatókönyveket finomítgattam. Az űrhajós-t többször is átírtam, legutóbb 2003-ban, míg végül rá kellett jönnöm, hogy jelen formájában menthetetlen. Az ördög a földön-t is sokszor elővettem, próbáltam megtámogatni innen is, onnan is, mindenféle csavarokat találtam ki a végére, de sehogy sem akart működni. Úgyhogy letettem róla végleg.

Legközelebb csak 2003-2004 körül aktivizáltam magam. Több fontos tényező együttállása játszott közre abban, hogy újra írni kezdtem. Egyrészt egyre több inspiráló magyar filmet láttam (Moszkva tér, Rengeteg, Boldog születésnapot stb.). Másrészt megszaporodott a színvonalas kortárs magyar forgatókönyvek száma, mint például Fonyódi Tibi és Szász Attila munkái. Ha nekik megy, nekem miért ne mehetne? És újra írni kezdtem.

Ekkoriban filmforgalmazóként dolgoztam, és így sok-sok angol nyelvű forgatókönyvet voltam szerencsés/kénytelen végignyálazni (már előkészületben el kellett dönteni, pusztán a forgatókönyv alapján, hogy megvesszük-e egy-egy film forgalmazási jogait vagy sem). Ez hihetetlen sokat segített – egyszer csak azt vettem észre, hogy sokkal világosabban látom, mitől működik egy jó forgatókönyv. A negyedik tényező pedig az volt, hogy a gépemre másoltam a Final Draft szoftvert, és immár soha többé nem kellett bajlódnom a formázással. Hihetetlen felszabadító élmény volt!

A fentiek hatására 2003-ban elkezdtem írni egy beszélő fejes lynchi thrillert, ezzel párhuzamosan egy önéletrajzi coming of age vígjátékot, és a Szárnyas fejvadász második részét. Jól hallottad. Ez utóbbi projekt jutott a legmesszebb: a címe végül Perception lett, Rick Deckardot átneveztem Bruce Caine-re, a sztorinak most már semmi köze a Blade Runner-hez, de azért a Philip K. Dick-i hatások letagadhatatlanok.

A Perception volt az első forgatókönyv, amit megmutattam a szakmának. Egy évre opciót vett rá egy hazai filmgyártó cég, kiküldték pár helyre külföldre, érkeztek pozitív visszajelzések, de az egy év letelt, és a Perception-nel azóta sem történt semmi. Szerencsére. Ma már tudom, hogy a legjobb esetben is csak közepes könyv – néhány jó momentummal és egy izgalmas főszereplővel. Talán egyszer majd átírom, és esélyt adok neki, hogy kikerüljön a megfeneklett könyvek mappájából.

Köbli Norbert