Az egyoldalas író

Unalmas közhely, hogy a legnehezebb dolga az írónak van. Ő az, aki kénytelen szembenézni az üres lappal, neki kell legyűrnie a hírhedt üreslap-fóbiát. A filmekben is mindig a blokkolás közhelyével ábrázolják az írót (másként nyilván nem lenne érdekes): ül a papírja fölött, írógépe mögött, vagy csak bámulja bambán a monitort. Ha le is ír néhány sort, azonnal áthúzza, kitörli, aztán csak bámul megint maga elé, átkozza a sorsát, rosszabb filmekben explicite, aztán átkozza magát és végtelen tehetségtelenségét. Ebből a regényből sosem lesz semmi.

Velem ilyen sosem történt. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én gyerekkorom óta mindig úgy ültem le írni, hogy valami nagy, kitörni vágyó érzés, érzelem munkált bennem. Sosem fordult elő, hogy leültem, és nem jutott eszembe semmi – hiszen akkor le sem ültem volna. Nem, az én bajom más volt: leültem, tele gondolatokkal és lelkesedéssel, megírtam egy oldalt, aztán mind a gondolat, mind a lelkesedés elpárolgott. Az üreslap-fóbiát sosem ismertem, én évekig egyoldalas író voltam.

Egyoldalas író – ezt volt a legnehezebb leküzdenem. Ha megnéztem Az utolsó csillagharcost, akkor azonnal leültem, és nekiálltam egy intergalaktikus történetnek, ahol tizennyolc éves hősünkért, Gilbertért eljönnek az ufók. Ha elolvastam A káosz szavát, akkor nekem is muszáj volt villámgyorsan írni valami fél-ork harcos-papos fantasy eposzt. És a saját kis Kaland, Játék, Kockázat-om, ahol a 291-hez kellett lapozni, hogy megtudd, melyik szobában lapul a fekete nindzsa? Egyikből sem lett semmi. Egy-két oldal maximum. A nagy dérrel-dúrral elkezdett naplók is véget értek három-négy bejegyzés után.

Sokáig azt hittem, az írás csak úgy jön. Az ember leül, elkezdi, és a szavak mágikusan kifolynak az ujjai közül, összeállnak hús-vér karakterekké, a karakterek pedig cselekménnyé, és az egész egy kompakt kis dologgá. Az írás úgy jön, nem lehet erőltetni. Vagy van ihlet, vagy nincs. Ráadásul meg voltam róla győződve, hogy ha előre kitalálnám a dolog közepét, végét, vagy csak a fordulatokat, az valamiféle csalás lenne, vagy menetközben elunnám az egészet. Már amikor elég messze (magamhoz képest persze) jutottam világvégés-szigetes létösszegző regényemben, amit azóta Lost címen sajna ellőttek, akkor sem voltam hajlandó megismerkedni a szereplőimmel és a történetemmel. Hagytam, hogy csak úgy folyjon magától.

Hosszú időbe telt, mire saját káromon megtanultam, hogy nincs üreslap-fóbia és nincs egyoldalas-fóbia, ha veszed a fáradságot, és előre dolgozol kicsit. Azt kellett megértenem, hogy az igazi munka nem a monitornál kezdődik, hanem már jóval korábban. Mire írni kezdek, addigra kívülről-belülről ismernem kell a karaktereket és a történetet, egyébként ha csak amolyan homályos nagy felbuzogásod van, vagy egy félig átsült remekbe szabott ötleted, az elvisz ugyan egy-két oldalig, de aztán megnézheted magam. Kell hogy legyen koncepciód.

Mit jelent ez? A koncepció gyanús szó. Kicsit a konspirációra emlékeztet, mintha legalábbis össze kéne esküdni a természetadta, magától hömpölygő szóáradat ellen, vagy kordába kéne zárni, meg kéne csalni – szóval gyanús. Az én fülemnek legalábbis sokáig az volt. A tehetségnek nem kell koncepció, gondoltam. Egri Lajos premisszának nevezi, nevezhetjük elképzelésnek is – a lényeg, hogy muszáj melózni. Kell egy koncepció, egy elképzelés – egy történet, amit mindenáron el akarsz mesélni. Nincs olyan, hogy leülsz, és majd valaki föntről súg, te meg lecsatornázod, mint az apostolok, kiadod, az emberek pedig imádnak érte. Dolgozni kell, muszáj. Venni a fáradságod, és kigondolni, elképzelni valamit, erőltetni az agyadat, mert erőltetés nélkül bizony semmi válaszreakciót ne várj tőle, pláne ne Tandori Dezsős tudatalatti-folyamot.

Koncepció, elképzelés mindenhez kell. A napi rutinhoz, egy elnöki beszédhez, egy autóúthoz, mindenen agyalni és gondolkodni kell. Tíz évvel ezelőtt még úgy álltam neki Az ördög a földön című zseniális forgatókönyvemnek, hogy csak a címe volt meg. És szerettem volna valami igazán faszát, és amolyan sejtelmesen misztikus David Lynch-i low-budget kamaradrámát írni. Ez volt bennem a nagy felbuzogás. Leültem, írni kezdtem mindenféle elképzelés nélkül. Fogalmam sem volt, kik lesznek a szereplők, vagy mi fog velük történni. Elkezdtem írni egy alföldi tanyáról, ahol magányosan él szobrásznő, szobrászgat a kis garázsában, van egy süketnéma lánya, a férj rejtélyesen kipurcant, és most halála egyéves évfordulóján valaki őket is terrorizálni kezdi.

Hát ez csodás, mondhatod te. Szerintem is. Mert ma már tudom, hogy nem csináltam mást, csak megemésztettem friss filmélményeimet – a nőt a Demi Moore-féle Az esküdtből vettem, a lányt A zongoraleckéből, a hokimaszkos gyilkost (!), aki évfordulón öl, a Halloweenből… Mint amikor álmunkban az agyunk megemészti az aznapi történéseket, és összegyúrja valami tudatalatti katyvaszban – hát ez a katyvasz jött elő az én kis fejemből, mikor koncepció nélkül csak úgy írni kezdtem. Egyébként elég jól elboldogultam a szereplőkkel, bár szörnyen sablonosak voltak, akárcsak a sztori – mígnem eljutottam a harmadik felvonásig (akkor még nem tudtam, hogy van ilyen). Amikor ugyanis valahogy el kellett volna varrni a szálakat, és valami értelmet kellett volna kihámozni belőle, akkor bizony bajba kerültem. Ment, ment valamerre a sztori, csak úgy magától – de hova, vagy minek…? Évekig kotlottam az utolsó félóra felett, és soha semmi jót nem bírtam kitalálni, és már soha nem is fogok. Nem tudtam, hova megyek, csak mentem – és jól eltévedtem. Most ott tartom a Megfeneklett könyvek mappában, sok más társával egyetemben.

Van az egyoldalas-írásnak egy kacifántosabb, megtévesztőbb formája, a kezdők írók menedéke. Gimnazista koromban egy barátommal megírtunk egy regényt, egy paródiát, amit főképp A nagy durranás és a Gyűrűkúra (szintén paródia) inspirált. A címe A gram negatívjai volt. Ennek nagyon örültem, mert pont annyira semmi köze sem volt a cselekményhez, mint Boris Vian Pekingi őszének. Sikerült összehoznunk mondjuk kétszáz oldalt, ami így elsőre jól hangzik. De valójában kétszázszor egy oldalt írtunk. Kétszáz darab egyoldalas regényt. Szinte oldalanként behoztunk egy új szereplőt, akivel történt valami, majd az oldal alján általában kinyiffantottuk.

Gyakran látom, főleg kezdő íróknál, de olyan sztároknál is, mint Guy Ritchie és Árpa Attila, hogy beleesnek a kétszázszor egy csapdájába. Ez ugyanis nagyon vonzó csapda. Behozol egy karaktert, nagy dérrel-durral bevezeted, baszakodsz kicsit vele, aztán elküldöd a másvilágra. És ezzel gyakorlatilag elmeséltem a Blöff és az Argó cselekményét. A dolog nagy előnye, hogy nem kell foglalkoznod a karakterfejlődéssel, hiszen általában senki sem él egy jelenetnél tovább. Mindig újabb és újabb karaktereket hozol be, még az utolsó öt oldalon is. De a nagy előnye a nagy hátránya is, hiszen kizárja a karaktereket, a jellemzést, az érzelmeket, és tulajdonképpen skatulyába szorít, nem tudsz szabadulni a közhelyekből. Ezt a műfajt semmiképp se sorolnám a jó forgatókönyvíráshoz.

Szóval ha előtted van az üres lap, kezdheted megerőltetni az agyadat. Ha pedig azt mondod, hogy erről nem volt szó, azt hitted, ez valami egyszerű cucc lesz, mint a borkóstolás, csak megnyitsz egy csapot a fejedben, és ömlik ki a jóféle nedű – akkor itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy reklamálj egyet, és lelépj. Ágyő. Úgy tűnik, az írást mégse neked találták ki. Akik viszont maradnak, azok használják a fejüket, ha egy mód van rá. Mert üres fej = üres lap.

Köbli Norbert