Tóth Róbert: Hogyan írjunk közönségfilmet

Szükség van Magyarországon profi forgatókönyvírókra? Hogyne! Ismerniük kell a forgatókönyvírás fortélyait? Természetesen! Ezen könyv alapján írhatnak kiváló forgatókönyvet? Talán.

Már a cím is felkelti a gyanút – Tóth Róbert állítja, hogy tudja, hogyan kell közönségfilmet írni. Ez viszont tán Los Angeles-ben is túlzó állítás lenne, nemhogy Budapesten. Az alcímre viszont nincs mentség (Bartóktól Bohron át Buddháig). Ugyan az író Bartók-imádata sokszor visszaköszön, az utóbbi két név említése teljesen esetleges, és ezért felesleges.

A szerző próbálkozása nagyívű, megpróbálja 350 oldalon összefoglalni, hogyan is kell megírni egy forgatókönyvet, méghozzá olyat, ami el is adható. Az első fejezetekből kiderül, hogy Tóth vitán felül remekül ismeri a klasszikus hollywoodi forgatókönyvírás menetét. Struktúra, karakterizáció, fordulópontok, történetszálak stb. Világosan, stílusosan, lépésről lépésre. Élesen kirajzolódnak az író preferenciái: igazából csak Amerika érdekli, azon belül is Hollywood. Ezt maga a szerző sem titkolja.

Példái nagyrészt amerikai sikerfilmek, melyek forgatókönyvei kétségkívül alaposan megírt munkák. De hol vannak az amerikai független filmek? És az európaiak? Luc Bessont és az általa vezetett Europacorpot követendő példaként felhozni nagyobb hiba, mint Fellininek rasztafrizurát csinálni. Attól juthatna a magyar film előrébb, ha hollywoodi témákat találunk? Nem hinném. Hiányzik a recepció, a befogadás elemzése, annak végiggondolása, hogy a mai magyar valóságot hogyan tudjuk beépíteni a bevált formák közé. Hiszen, mint a szerző is említi, a forma állandó, csak a tartalom változik. Azok a panelek viszont, amelyek Hollywoodban működnek, irónia és távolságtartás nélkül nálunk nevetségesnek hatnak. A mások élete fejezetben a szerző ugyan kitér az európai forgatókönyvírásra, de erősen dehonesztáló felhanggal. Továbbra is nyitott marad a kérdés, hogyan születhet meg a magyar közönségfilm. A magyar filmek közül kizárólag a Vuk-ot említi a szerző, viszont részletesen elemzi is, mitől kimagasló.

A (Gyász)jelentés az európai zsánerfilmről fejezettel pedig végképp nem tudok egyetérteni. Egy előadásról számol be a szerző, ahol a fejezetcím elhangzott. De ezen egy szó sem esik az új angol horrorról, a francia vígjátékról, a német történelmi drámáról, a sor tetszés szerint folytatható. Így viszont a fejezet egészének hitelessége kérdőjeleződik meg.

A könyv felépítése nem elég logikus, hiányzik az egységes szerkezet. A fejezetek sorrendje is ezt tükrözi, a fejezetenkénti ötletszerű tagolások pedig végképp. Zavaró a pontos hivatkozások hiánya is. Valószínűleg nem maradt elég idő a szerkesztésre. A szerző kezében vagyunk, mivel gyakran szabadon csapong egy témán belül. Mint egy hisztérikus tanár, aki viccmesélés után feleltet, majd tanítás közben rágyújtva mesél katonaélményeiről.

A recenzió folytatása a filmhu-n olvasható! »