William Goldman: Mit is hazudtam?

William Goldman egy 77 éves new york-i fenegyerek.

Mellesleg egy idült kisebbrendűségi komplexussal megáldott, magának való megmondóember.

Mellesleg milliomos.

Nem mellesleg a forgatókönyvírás tette azzá.

William Goldman író akart lenni, mióta az eszét tudja. Számos íróiskolában tanulta a szakmát, miközben saját bevallása szerint sosem volt kifejezetten tehetséges – a főiskolán saját irodalmi magazint szerkesztett, hogy közölhesse írásait, ugyanis más újságok nem voltak hajlandók kiadni azokat. Egy csapásra minden megváltozott, mikor 24 évesen, nagyjából három hét alatt papírra vetette első regényét. A könyvet könnyedén kiadták, és a regényt pár éven belül további négy alkotás követte. Mérsékelten sikeres regényírónak számított, mikor 1966-ban megírta első forgatókönyvét, a Butch Cassidy és a Sundance kölyök című westernt. Puff, egy Oscar – Goldmant – saját jól felfogott érdekében – azonnal beszippantotta Hollywood.

Termékeny író lévén, Goldman talentuma átlagban egy-két évente izzadt ki új forgatókönyvet, többnyire regényadaptációkat, mint például a Tortúra, az Államérdek, vagy Az elnök emberei, és kevésbé eredeti forgatókönyveket, mint a Ragadozók, vagy A herceg menyasszonya. Mindeközben alkotói karakterét kivételesen emberivé teszi, hogy Goldman írói pályáját legalább annyi vállvonogatós bukta jellemzi, mint ahány kiugró siker.

A 2002-ben megjelent Mit is hazudtam? Goldman második könyve a hollywoodi forgatókönyvírás műhelytitkairól. A könyv négy nagy fejezetre tagoltan foglalkozik a filmírás különböző aspektusaival.

A Mit is hazudtam? első fejezetében

Goldman szokatlan szókimondással beszél forgatókönyvei születéséről, fejlődéséről, legyen az vállvonogatós bukta, vagy kiugró siker.

Azt írja, sokan tudják, hogy az Oscar-díjas Butch Cassidy és a Sundance kölyök forgatókönyvéért négyszázezer dollárt kapott, azt kevesen tudják azonban, hogy a próbavetítés vegytiszta kudarc volt. A tesztközönség jókat kacagott a két rabló humoros történetén, és a drámai befejezés pillanataiban teljes zavar támadt a nézőtéren. A hurráoptimista rablássorozat vicces képei nem készítették elő a tragikus végkifejletet, ami így egy váratlan és hatástalan jelenetbe torkollott. A filmet aprólékos munkával újravagdosták, és koncepciózusan több humoros jelenetet kigyomláltak a végső változathoz, ami már működött.

Másik példa. A Stephen King regényéből adaptált Tortúrát egyetlen utolérhetetlen jelenetért írta meg Goldman. A Tortúra történetének csúcspontján Annie Wilkes, a kissé zavart elméjű ősrajongó egy baltával amputálja Paul Sheldon író lábát. Goldman mindenképpen meg akarta írni azt a jelenetet, így elvállalta a munkát. A könyv remekül sikerült, producere is akadt, még sztárok is kerültek a szerepekre. A főnökök csupán egyetlen apróságot változtattak. Hát persze, hogy átíratták az amputálós jelenetet, méghozzá egy az egyben. A producerek azzal magyarázták, hogy egy amputált ember, aki mellesleg a főhős, egy vesztesnek fog tűnni nyomorék mivoltában. Szóval kiesett a balta és a láblevágás, maradt egy kalapács és a bokatörés. A film ettől még működött.

A Mit is hazudtam? első fejezetéből kiderül az is, amit mindig tudtunk, hogy Chevy Chase korai vígjátéka, a Semmit a szemnek, egy teljességgel identitászavart történet. Ám Goldmantól azt is megtudjuk, hogy a többször újraírt script használhatatlansága hátterében a rendező Ivan Reitman, és a főszereplő Chevy Chase közötti nézeteltérés áll. A sztori egy férfiről szól, aki egy előre nem tervezett laboratóriumi robbanás során visszafordíthatatlanul láthatatlanná válik. Reitman markáns akció-vígjátékot tervezett, de Chase a láthatatlan ember magányosságának drámáját akarta eljátszani. Goldman Reitman-nal és Chase-szel is egyeztetett a munkája során, méghozzá külön-külön. Ennek megfelelően háromszor újraírta a történetet – egyszer akcióvígjátékra, másszor a magány drámájára, aztán megint komédiára, és így tovább – végül feldúltan otthagyta az egész produkciót.

A Semmit a szemnek végül vígjáték lett, na meg dráma, tehát mindkettő, azaz egyik sem, inkább egy koncepcióvesztett, zavarba ejtő, műfajtalan film.

Az Államérdek Goldman pályájának – saját bevallása szerint – legnehezebben született forgatókönyve. David Baldacci regényének adaptációjára Goldmant 1997-ben kérték fel. A regény története szerint Luther, a tolvaj-legenda rablás közben szemtanúja lesz egy gyilkosságnak, amelyben az Egyesült Államok elnöke is bűnrészes. A regény felénél az elnök megöleti a tolvajt, de egy nyomozónak, egy ügyvédnek, meg még ki tudja kinek köszönhetően a rendőrség végül megjelenik a Fehér Háznál, és némi szópárbaj után letartóztatják az elnököt. Az adaptáció legnagyobb problémája az volt, hogy a sztorinak kilenc főszereplője is volt, de nem volt igazi főhőse, akivel a néző azonosulhatna. Mikor Goldman kétségeivel megkereste a stúdióvezetőket, azok a következőt válaszolták: „maximum nem egy nagy sztárnak fizetünk tízmilliót, hanem tíz középszerűnek egymilliót.” – Egyszerű könyvelési kérdést láttak a súlyos dramaturgiai problémában. Aztán a produkciót Clint Eastwood vette pártfogásába, mint producer és rendező. Még főszerepet is szívesen vállalt a filmben, és cserébe kért pár változtatást a forgatókönyvben. Azt akarta, hogy az általa megformált Luther karakterét ne öljék meg a film felénél, és ha már amúgy is életben marad, a fölösleges sidekick karakterek mellőzésével hadd buktassa le ő maga az elnököt. Fair enough?

De még William Goldman-nak sem lesz minden forgatókönyvéből film. Ez talán nem is baj. A hajléktalan sítréner munkacímű történet például egy aspeni üdülőhelyen játszódik, főhőse egy férfi, aki nappal a gazdagok által felkapott síoktató, ám éjjel egy leégett, öregedő vesztes, aki szegénységben tengődik egy lakókocsiban feleségével, kisgyerekével. Erre valamiért nem ugrottak a stúdiók…

Ahogyan Goldman írja: „Mindenből lehet film. De nem mindenből lesz film.”

Goldman szerint a folytatások mind „prosti-filmek”. Mert kivétel nélkül a profitról szólnak. Ő már csak tudja – ugyanis kis híján megírta a Butch Cassidy és a Sundance kölyök folytatását (az előzményekről), hál’ Istennek még a megvalósítás előtt leállították a projektet.

A könyv második, kábé százötven oldalas fejezetében

Goldman arra keresi a választ, hogy mitől zseniális egy jelenet, egy felvetés, vagy egy szituáció. A kérdésre természetesen nincs egyértelmű válasz, vagy varázsformula. Viszont van számtalan remekül megírt jelenet, amik irányt adhatnak. Ebben a fejezetben szóról szóra megtalálható a Keresd a nőt! cipzárjelenete, a Harry és Sally orgazmusjelenete, vagy az Észak-északnyugat permetezőgép-jelenete. Ez utóbbi a filmtörténelem leglassabb, mégis egyik legeredetibb akciójelenete. Goldmantól megtudjuk, az egész „permetezőgépes jelenet” egy kötetlen ötletelés során született, Hitchcock, a rendező és Ernest Lehrman, a forgatókönyvíró között. Hitchcock mindig szeretett volna olyan jelenetet leforgatni, ahol a fizikai feszültséget nem a szűk tér, vagy a bezártság adja, hanem annak az ellenkezője. Hősünk a pusztában egyedül, körülötte közel s távol sehol semmi. Ekkor a rosszfiúk megpróbálják eltenni őt láb alól. De hogyan tegyék? Állítólag felmerült a tornádó, de annak erősen deus ex machina jellege miatt végül a permetezőrepülőgép-támadás mellett döntöttek.

A jelenetírásra ugyan nincs mindenható recept, a beidézett jelenetek kapcsán Goldman ad azonban pár jó tanácsot, amiket mindenképpen érdemes a szemhéj belső oldalára tetováltatni. Az egyik legfontosabb ajánlása, hogy „a történetbe, és a jelenetbe mindig a lehető legkésőbb kell belépni”. A történet szempontjából nem feltétlenül szükséges dialógusok, vagy mozzanatok csak lassítják a filmet, és ha a néző egyszer elveszíti az érdeklődését…

Goldman egy helyen azt írja: „A forgatókönyvírás leglényegtelenebb része a dialógus.” – Persze erről a megállapításáról külön disszertációt lehetne írni.

A könyv második fejezete a Kínai negyed, a Fargo, és a Butch Cassidy és a Sundance kölyök egy-egy jellegzetes jelenetének elemzésével zárja az elméleti fejtegetést.

Goldman könyvének harmadik fejezete

a filmötlet születését, és a spekulatív script megírásának sokrétű problémáit járja körül. Bizonyításul arra, hogy milyen egyszerű jó történetre bukkanni, Goldman pár választott újságcikket idéz, és bemutatja, ő hogyan fogna neki a filmtörténet felépítésének.

Bizonyításul arra, hogy milyen nehéz még a legjobb ötletből is elfogadható forgatókönyvet írni, pedig saját könyvét, A híd túl messze vant hozza fel példának. A II. világháborúban valóban megtörtént sztori az arnhemi híd elfoglalását dolgozza fel. A veteránok történetei szerint a harc legelkeseredettebb napján a szövetséges erők kapitánya ritka őszinte gondolatokat váltott egy német tábornokkal. Goldman beleszeretett a jelenetbe, és a történet egyik drámai kulcspontjára helyezte azt.

Aztán mikor a könyv már az utolsó fázisban volt, a kapitány, aki ugye valóságos alak, megkereste Goldmant azzal, hogy a szóváltás valóban megtörtént, de a német tábornokkal nem ő beszélt, és nem járul hozzá, hogy az ő szájába adják az elhangzottakat. Goldmannak így át kellett írnia a jelenetet, de az „üzenet” a főhős helyett egy mellékkarakter szájából már egyáltalán „nem jött át”.

William Goldman levonta hát a konzekvenciát: „Soha többet nem írok olyan filmet, ami még élő emberekről szól.”

A Mit is hazudtam? negyedik fejezete

egy érdekes kísérletet.

Goldman kifejezetten ehhez a könyvéhez írt meg két felvonást egy szétzilált család fordulatos történetéből született spekulatív forgatókönyvből.

A történet egy koszlott magánnyomozó és egy gazdag nő akciódús találkozásával indul. A nőt elrabolják, a férfi megmenti, megismerkednek, egymásba szeretnek. Ám ellentmondásos kapcsolatuk nem tart soká, mire a főcím végére érünk, már el is váltak. Két született gyereküket nagy gazdagságban az anyjuk neveli, de titokban kicsit az apjuk is – kiskoruk óta hétvégenként a magánnyomozók mesterségére tanítgatja őket. Minden rendben is van, ám váratlanul egy titkos akció rosszul sül el, és az egyik gyereket elrabolják. A családnak össze kell hát fognia, hogy megtalálhassák az eltűnt csemetét. Ez végül sikerül, sőt a párocska újra összejön, akár A két Lotti-ban.

A félkész könyvet Goldman hat forgatókönyvíró barátjának küldte el, és felkérte őket a kapott anyag „kíméletlen” elemzésére, kritikájára.

A megkérdezett írók az alábbiak:
Peter és Bobby Farelli (Keresd a nőt),
Scott Frank (Különvélemény),
Tony Gilroy (Az ördög ügyvédje),
Callie Khouri (Thelma és Louise),
John Patrick Shanley (Holdkórosok).

A kapott vélemények széles skálán szórtak, volt lelkes észrevétel, de egészséges cinizmussal írt leszólás is. A véleményeket, ötleteket, és kritikákat Goldman egy-az-egyben, szépítgetés és javítgatás nélkül idézi.

Például:

A nő és a férfi miért jönnek össze, ha ennyire mások? Talán a nő beleszeretett az ő világától nagyon távol álló őszinte, karakteres nyomozóba. Vagy ne is mutasd azt, kezd onnan, hogy együtt vannak, és a néző hadd képzelje el a világtörténelem legromantikusabb udvarlását.

Ha egyszer összejöttek, később miért válnak el? Esetleg a nő gazdagsága és a férfi munkamániája (egy erkölcsi kötelességből vállalt bűnügy) miatt. Vagy talán a nő gazdag apjának ármánya miatt.

Ki legyen a gyerekrabló? Talán a gazdag nő apja, illetve annak zűrös pénzügyei állnak a háttérben. Talán a gyerekrablást maguk a gyerekek találták ki, hogy összehozzák a szülőket. Mivel detektívesdit tanulnak, akár meg is tehették.

Két emberrablás egy családban? Nem lehetne haláleset?

A Butch Cassidy és a Sundance kölyök ügyesen egyensúlyozott a műfajhatárok között. Egy olyan western volt, ami olyan területen ültetett el új hajtást (a western műfajában), ahol már rég letaposták a füvet. De amit küldtél, ez micsoda? Kis családi thriller? A műfajhatároktól mindenki nagyon fél. Okkal. Tudod, ha elhasalsz, az nagyot szól.

Mi ez, Bill? Egy rádiójáték-sorozat?

Rossz a kezdés. Megmenti, összejönnek, elválnak. Hol a főcím? A négyezer-ötszázadik oldalon?

Elalszom az unalomtól. Hol itt a film?

Szimpatikus módon a vélemények mögé Goldman nem írt még kétszázoldalas magyarázkodást arról, hogy melyik megkérdezettnek miért nincs igaza. Ehelyett pár könnyed levezető gondolattal, egyfajta „főiskolai félévzáró” szakmai epilógussal zárja a könyvet.

William Goldman

sokak szerint egy, a hollywoodi forgatókönyvírás sok atyja közül.

Mások szerint egy túlértékelt, dagályos stílusú regényíró, pár eredeti ötlettel, és egy kimeríthetetlen, „terülj-terülj” kliségyűjteménnyel.

Igen, talán Goldman egy zseni.

Vagy talán egy egyszerű new york-i mesemondó, aki a jó időben a jó székben ült az Oscar gálán – mondjuk kétszer is.

Bárhogy is, könyve, a Mit is hazudtam? a legkötelezőbb szabadon választható.

Horváth Áron