A fantasztikus négyes

Egy népszerű elmélet szerint a világnak egyik félteke (USA) azért termékeny táptalaja a hiánypótló szuperhős-mítoszoknak, mert nem elég öreg a történelme ahhoz, hogy népnemzeti mondavilágot szőjön belőle a szájhagyomány.

A fantasztikus négyes

A szuperhősök kétségkívül képregény-kockákban születtek, talán ezért is mutatnak olyan bután a vásznon – akárcsak a Fantasztikus négyes című mozifilmben. Az alkotásról üvölt, hogy egy viszonylag kis kockázatú, óvatos üzleti vállalkozás, mindazonáltal egy merész mozdulattal a celluloidra borított talicska fos.

Hogy mindezek ellenére miért ideális tárgya mégis egy elemző jellegű írásnak a négy ügyefogyott szuperhős botladozó logikájú, ámde látványos története, annak több oka is van. Az egyik az a tanulság, hogy a merő ötlettelenséggel átitatott sztori ismert hősökkel és jó marketinggel mégis remekül eladható, a másik, hogy az adaptáció szakmailag gyakran veszélyesebb műfaj, mint a „zöldmezős ötletelés”.

Node (akárcsak az alkotók) csapjunk végre meggondolatlanul bele a Fantasztikus négyesbe.

A filmet egy hétfő este néztem meg. Nem hagyott nyomot. Aztán kedden este váratlanul azon kaptam magam, hogy elképzeltem, vajon milyen írói aknamunka vezethetett a film forgatókönyvéhez. Szerdán délután megint megnéztem. Csütörtökön már biztos voltam benne, hogy tudom, hogyan zajlott a treatment összefércelése. Pénteken ismét átgondoltam, és szinte láttam magam előtt, ahogyan két üzletember-producer-író (szigorúan ebben a sorrendben) egy hollywoodi villa napsütötte kertjében koktélozva, egy kedélyes beszélgetés melléktermékeként lefektetik a sztori alapjait.

Majd két héttel később, a két író (mondjuk Mark és Michael) egy vodkás eperlével átitatott koraesti csevegésben kibontják a cselekményt és a karaktereket. Ha megnézzük a filmet, ez nem is tűnik annyira abszurdnak, mint amilyennek elsőre hangzik.

A filmötlet leginkább „az átlagember(-ek) rendkívüli szituációban” klisére emlékeztet, de mégsem. Hiszen a filmötlet valójában egy képregény-adaptáció. A szuperhős-mítoszok műfajának saját médiuma a XX. század egyik legnagyobb irodalomtörténeti és üzleti felfedezése, a képregény-sorozat. Nyugodtan mondhatjuk, hogy az ötlet és a médium egymásra találása világraszóló forradalom volt a történetmesélésben. Visszatérve a film alapszituációjához, az adaptáció nem eredményez eredeti filmötletet. A történet hősei nem átlagemberek: Reed egy zseni tudós, Doom egy milliárdos cég arca, Johnny sikeres csúcs-sportoló, Ben az első brooklyni az űrben. Sue pedig egyszerűen csak a legmegkapóbb nő az egész keleti parton. Az ismeretlen közeg, amibe csöppennének, pedig nagyon is jól ismert a képregényekből és a rajzfilmekből.

Leegyszerűsítve (ha még lehet ennél jobban) a történet középpontjában tehát 4 (valójában 5) nem hétköznapi ember áll, akik szuperképességek birtokába jutnak. A drámai kérdés, amely az egész cselekményt mozgatja az, hogy ezek az idegesítően kiszámítható, egyszerű karakterek vajon hogyan élnek a különleges adományokkal. Adományokkal, amik ugyanakkor átkok is – mint általában.

Hogy a filmötlet a Fantasztikus négyes esetében miért nem működik igazán, annak alapvető oka, hogy az 1970-es évektől kezdődően hihetetlen sikerpályát befutott folytatásos szuperhős-történet a szappanoperák világát idézik, dramaturgiai eszközeik a sorozatokéhoz hasonlatosak. Ezért igen nehéz jól megragadni a már jól ismert szuperhős karaktert, kirántani a sorozatok dramaturgiai szabályrendszeréből és egy hatalmas karakterváltozást adni neki, meg egy jó ellenséget, aki ezt kierőszakolja belőle. Az egész estés mozi-történetek emotion szálát a jól látható, átérezhető karakter change húzza feszesre, ezért a szuperhős-filmek legtöbbször a sorozatok komplex karaktereinek szuperhőssé válását választják alaptémául. (Ugyanígy nem véletlen, hogy a képregények viszont általában ezen a ponton túl kezdődnek, az átalakulást és a hős előéletét csak flashback-ekben mesélik el.)

Alapvetően más tehát a két megközelítés, és az írók ezt jól tudják. Mindazonáltal míg a protagonist változására a legtöbb ilyen jellegű alkotásban kínosan ügyelnek, az antagonist szerepét és motivációját hanyagul elnagyolják. Ez történik a Fantasztikus négyesben is.

Az első felvonás nyitó képsorain Reed és Ben a milliárdos Victor von Doom-nál esedezik némi kutatási támogatásért. A pénz egy kozmikus jelenség tanulmányozására kell, amely Reed szerint az evolúciót is elindította. Ez valami energia vihar, vagy hasonló. (Valójában ez inkább egy próbálkozás a jelenség későbbi, szupererőt kölcsönző hatásának előzetes megmagyarázására.)

A beszélgetés közepén megjelenik Susan, a levegő megtelik vibrálással – egyrészt mert Susan Storm-ot nem más játssza, mint Jessica Alba, azaz Nancy, akit gondolatban százszor megmentettem már Hartigan helyett a Yellow Bastard-tól a Sin City azonos című történetében… másrészt mert kiderül, Sue és Reed egy szétszakadt szerelmespár. Sue most Doom-mal jár – phuhh, mintha a Fantasztikus négyes jogait megvette volna, és a történet érzelmi részét újraértelmezte volna a brazil nemzeti kulturális filmalap.

Mindenesetre Doom – bízva részvényeinek értékeinek megduplázódásában – támogatja a küldetést. Ben, a többnyire szkeptikus karakter, kötelességtudóan ad hangot kétségeinek az akció sikerét illetően. Reed válasza: „Pár nap az űrben. Mi bajunk lehet?”

Mielőtt az űrutazást megkezdenék, Ben palástolni próbálja idegességét. Egy fényképet bámul, amin ő és barátnője egymás nyakában mosolyognak, mint két túlérett mandarin. (Foreshadowing.)

A következő jelenetsorban a néma űr közepén vészjóslóan billeg az űrállomás. A kísérlet azonban félresikerül. Mikor az űr-vihar eléri az űrállomást, Ben az űrállomáson kívül reked szkafanderében. Reed és Johnny bajtársiasan segíteni próbálnak neki, viszont Doom galádul lezárná mögöttük az űrállomás pajzsát, hogy aljas módon megvédje magát és Sue-t. Sue ezt nem engedheti, elszántan visszarohan hátrahagyott társaihoz, Doom pedig beüzemeli a pajzsot szépreményű ex-barátnője háta mögött.

Az Inciting Incident pontjában a vihar eléri az űrállomást, és furcsa-sárga sugarakkal nyomorgatja hőseinket. Ez a film 13. percében történik, látványosan lezárva a film történetének második szekvenciáját.

A következő elnyújtott jelenetsor az átmenet az Inciting Incident és az első Plot Point között: a vihar hatására különleges képességek birtokába került hőseink látványosan szembesülnek megváltozott genetikájukkal és életükkel.

Johnny például kigyullad miközben egy nővel snowboard-ozik. A nőnek ez bejön, a néző meg irigykedik. Sue a Reed-del folytatott társalgása közben lassan elhalványodik, és eltűnik. Mikor erre ráeszmél, ijedtében leveri az asztalról a borosüveget, amit Reed úgy kap el, hogy megnyúlik a keze – elég borzalmas képi megoldás. Az sem jobb, mikor a dühös Doom keze alatt megmozdulnak a megterített asztalon kikészített evőeszközök – így legalább nincsenek kilengések a színvonalban, hehe.

Ben kórházi szobájából kiáltások, zajok hallatszanak. Mikor társai bejutnak, a férfi eltűnt, a falon egy méretes luk tátong. A padlón hever a korábban látott fénykép, ahol a barátnőjével mosolyognak, mint két maláriás gránátalma.

A soron következő történeti egységben táján Ben szerencsétlen próbát tesz barátnőjénél, aki mikor meglátja, hogy régi pasijából egy sárga, szögletes, nagydarab habszivacs lett, messze szalad. A szomorú-sárga Ben magában kesereg egy hídon, mikor egy öngyilkosjelölt jelenik meg mellette. Elhessenti maga mellől a galambokat, és gyorsan megmenti a pasas életét, szerencsétlen módon tömegkarambolt okozva ezzel. Ekkor hirtelen felrobban egy gázpalack (biztosan a Poseidon-ban látták az ötletet), és százak élete kerül veszélybe a hídon. Megérkezik azonban Ben három társa, Sue, Reed és Johnny, és megmentik a magatehetetlen autósokat, nézelődőket, az óvatlanul arra sétálók százait, sőt az autójukkal majdnem a vízbe zuhanó tűzoltókat is. Az emberek megtapsolják a négyes produkcióját. Megkapó.

A jelenetnek szemtanúja Ben barátnője is, aki aggódva kedveséért a hídhoz sietett – mint aki már elfelejtette, milyen is a pasija, jön, és újra megnézi magának. Mikor meglátja, elhúzza a száját és megint messzire szalad. A jegygyűrűt az aszfalton hagyja. Ezen a ponton a dráma végre nem a hangosan kimondott belső gyötrődés, hanem vizualitásba fordul: Ben lehajol a gyűrűért, de hatalmas habszivacs-hurka ujjaival képtelen felvenni azt. Elkeseredetten próbálkozik. Ebben a mozdulatban benne van a veszteség, ami a feledékeny szaladgálós nő miatt érte, és a kitaszítottság, a sárga habszivacs jellegű alkata miatt. Pofázás nélkül azonban ezt a jelenetet sem ússzuk meg, jön Reed, segít a szivacsembernek, kezébe nyomja a gyűrűt és megígéri, hogy nem nyugszik, amíg újra régi Ben-t nem csinál a sárga lényből. Ez az elhatározás a kései Plot Point I., úgy a 33. perc tájékán. Hopp, megtörtént a hőseink életét a normális mederből kimozdító ko(z)mikus vihar, mint Inciting Incident, majd a hídjelenet végére felállt a drámai alapszituáció egy konkrét céllal.

Maga a film idegesítően együgyű és kiszámítható, ezért az írói logika bemutatására bőven elég az első felvonás részletes leírása, a másik kettő ennek a fantáziátlan kiterjesztése és megoldása csupán, ennek megfelelően részletes leírás helyett azoknak inkább csak a kevésbé fárasztó összefoglalását vázolom föl.

A második felvonás teljes története és akciói a Plot Point I-ben megfogalmazott cél irányába hatnak. Nagyjából igaz a séma, amely szerint a film első felvonása a hősök életének normális kerékvágásból való kitérítése, a második pedig a hősök kétségbeesett próbálkozása a dolgok helyreállítására. Ehhez a helyszín Reed laboratóriuma, ahol az idegesítően szakszerű tudós a testükben végbement genetikai változás mértékét igyekszik meghatározni. Megvizsgálja társait, legmélyrehatóbban persze Sue-t szeretné, na de mindenki így van ezzel „The Yellow Bastard” óta.

Ebben a felvonásban végre kedvenc antagonistunk, Victor von Doom is magára talál. Két ok miatt neheztel hőseinkre: egyrészt, mert a félresikerült kísérlet miatt félreállítják a saját cégében, másrészt pedig Sue-t is elveszíteni látszik, mióta majdnem megölte őt és társait a pajzs leeresztésével az űrállomáson. Nincs igazság – gondolja Doom.

Szegény Doom háttere azonban korántsem olyan meggyőzően kidolgozott, hogy motivációja és indokai nyilvánvalóak legyenek. Azt sem tudjuk meg ki ő, honnan való, mit is akar. Egyszer elhangzik ugyan, hogy Litvériából, Litvániából, Latrinából, franc tudja honnét származik (ki a fene tudná követni még, hol is húzódik az ó-mongol barbarizmus végvárainak Hollywoodban elképzelt vonala), de ez minden.

Azért nézői suspense-ben megjelenik, hogy az űrállomás pajzsának védelme ellenére őt is megváltoztatta a kozmikus vihar – ez a nagyon idétlen jelenet nem más, mint mikor Victor von Doom a konnektorba nyúl, elszikrázik, és még élvezi is. Megdöbbentő.

A felvonás során Reed több sikertelen kísérletet végez el, hogy visszafordítsa a szervezetükben a kozmikus vihar hatására bekövetkezett változásokat. Ben kiábrándul, Doom pedig megkísérti a habszivacs embert. Azt mondja, Reed gépével, és kis extra energiával ő visszaalakítja Ben-t azzá a kopasz semmirekellővé, aki volt mielőtt szupererős nagydarab hős lett volna. Ben-nek tetszik az ötlet. Hipp-hopp, Doom-nál működik ugyanaz az átalakító gép, ami Reed-nél nem, Ben-t újra átlagemberré alakítja vele. Aztán a fémfejű Doom gonosz kacagásba kezd, és elmeséli, hogy most már végre semmi sem állhat az útjába, hogy megölje Reed-et. Démoni mosollyal a képén szalad is, és gyorsan foglyul ejti a gumiembert. Ben ráébred, hogy rászedték, és szájbarágósan a füstölgő átalakító gépre néz.

Ezen a ponton el is értünk a második Plot Point-hoz. Az első Plot-ban felvetett kérdésre megkaptuk a választ, az ott kimondott cél – Ben emberré alakítása – megtörtént. A dolog persze nem úgy történik, mint ahogyan remélték. Ennek így is kell lennie, hogy a Plot a történet krízisére, és a showdown felé mutasson.

Azt mondtuk, az indusztriális forgatókönyvírásnál a film első felvonása a hősök életének normális kerékvágásból való kitérítése, a második pedig a hősök kétségbeesett próbálkozása a dolgok helyreállítására. Ennek megfelelően a harmadik felvonás az elfogadásról szól, az új egyensúly kialakulásáról, amit a karakterek belső megváltozása tesz lehetővé. A Fantasztikus négyesben ez a belső változás az új képességek elfogadása, ami persze nem gond a lángfejű Johnny-nak, akinek sose kell többé fűtésszámlát fizetnie, azonban nagy probléma Ben-nek, akiből élő habszivacs-szörny lett.

A harmadik felvonás kisebb-nagyobb következetlenségekkel és esetlenségekkel körítve pörög le.

Doom feje inkább emlékeztet egy összekarcolt króm-lábosra, mint egy milliárdos szépfiúra, mikor megjelenik nála Sue, hogy kiszabadítsa Reed-et. Nem sikerül neki – Doom egy odaillő energia-nyalábbal hasba veri az átlátszó szőkeséget. Majd megjelenik a magát időközben újra nagydarab habszivaccsá visszaalakító Ben, és orrba veri Doom-ot. A latrinaszökevény Doom erre persze begőzöl. Jön tehát a nagy leszámolás, showdown, ami látványos ugyan, de semmitmondó.

Miután a négyes fantasztikusan legyőzi a multi-gonosz Doom-ot, Reed felveti, hogy akkor akár vissza is lehetne alakítani Ben-t megint, de a férfi most meg inkább mégis úgy maradna. Nahát, innen tudjuk, hogy ő most akkor megváltozott, elfogadta a sorsát. Jaj, de szar ez.

Kis ünneplés zárja a magvas csevelyt, és a kötelező jelenet is megvan a film végén, ami megalapozza/megalapozta a várható folytatásokat.

Ha két gondolattal kellene jellemeznem a fentieket, azok a linearitás és a szájba rágás lennének. Ezzel a két nem kimondottan elegáns eszközzel végrehajtották a szinte-lehetetlent: csináltak egy következetlen, botladozó, de jól eladható történetet.

Én mindeközben szombaton végül megoldottam a saját drámai kérdésemet is a filmmel kapcsolatban:

Szerintem valójában a fantasztikus négyes nem más, mint a két író, a producer és a rendező. Hogy e zavarba ejtően primitív munkával is megtérülő mozit tudtak összehozni, az egy kicsike csoda.

Horváth Áron