Híranyag vs. film (2. rész)

Legyen a téma a vasúti mellékvonalak megszüntetése, az egyszerűség kedvéért, például.

Híranyag vs. film

Egy példa – az első jelenet

A szerkesztő és a riporter, ha az anyag megengedi (és ebben az esetben megengedi), jelenetekben gondolkodik. Elsőként nyilván meg kell mutatni magát a problémát, vagyis azt, hogy vannak mellékvonalak, azt használják az emberek, és nem örülnének, ha megszüntetnék azokat. Ezt a legegyszerűbben és a leghatásosabban úgy tudjuk elérni, ha egy érintett személyes történetén keresztül ábrázoljuk. Keressünk tehát a jelenetnek főszereplőt!

Ha megfelelően formáznánk, valahogy így nézne ki az első jelenet:

KÜLSŐ – VIDÉKI VASÚTÁLLOMÁS – KORA REGGEL

Köd van, hideg. Tipikus vidéki állomásépület, egyetlen sínpár. Két várakozó figura: az egyik barázdált arcú, komor munkásember, tömött szatyrot fog az egyik kezében, a másikban cigit; a másik távolabb áll, tizenéves iskolás kölyök, hátizsákkal, egyik keze zsebre vágva, a másikkal telefonján babrál, fülében fülhallgató.

MARGIT NÉNI (62) biciklivel, csomagtartóján nagy kosárral érkezik az állomásra. Fejkendő, nagykabát, állandósult gondterheltség kipirult arcán.

Margit néni leparkolja a bringát, leemeli a kosarat. Láthatóan nehéz, de hozzá van szokva a súlyához. Apró léptekkel a sínekhez megy, odabiccent a munkásembernek, majd várakozó pózba helyezkedik.

NARRÁTOR (CSAK HANG)

Margit néni évek óta minden reggel vonattal utazik be a városba, a piacra. Azt mondja, így gyorsan odaér, és olcsó az utazás. Ezt a vonalat azonban hamarosan megszüntetik.

MARGIT NÉNI

(panaszos hangon a mikrofonba)

Biciklivel azér’ messze van, ugye, a busz meg csak később jár. Kell az a kis mellékes, ugye, a nyugdíj mellé, ami a hagymából meg a paradicsomból befolyik.

Érkezik a vonat. Két piros vagonból álló szerelvény, a masinisztával együtt hárman ülnek rajta, és az egyik utas a kalauz.

Margit néni és a másik kettő felszáll.

NARRÁTOR (CSAK HANG)

A faluból többen iskolába, vagy dolgozni járnak be a városba. Azt mondják, nekik szükségük van a vonatra.

Csattogva távolodik a vonat.

Mindannyian ismerünk legalább látásból Margit néniket, de ha nem is, akkor is azonosulni tudunk a problémával. Tehát együtt tudunk érezni főszereplőnkkel, ez pedig azt eredményezi, hogy sikerülhet bevonnunk a nézőt a sztoriba.

Ebben a jelenetben a szekvencia eszközét alkalmaztuk, hogy a főhőst hétköznapi szituációba helyezzük. Az ilyen szekvenciákat többnyire megrendezik, tehát Margit néni „tessék!”-re indul el, veszi le a kosarát, és sétál a sínekhez. Ettől azonban a dolog még viszonylag hiteles marad.

A körülmények (a vasútállomás, a két vagonos szerelvény, a két várakozó polgár) úgy kerülnek a képernyőre, ahogy vannak. Vagyis, hogy pontosabb legyek: úgy, ahogy az operatőr látta, és ahogy a vágó egymás mögé rakta őket.

Egy fontos, és csak ritkán szóba kerülő tulajdonsága az audiovizuális médiumoknak az, hogy az elhangzó szöveg és a közben látott kép szoros kapcsolatban van egymással. Az agy, ha nem is tudatosan, de összekapcsolja őket, és ez a kapcsolat többnyire egy új jelentést hoz létre. Ha ezt tudatosan alkalmazzák, azt nevezhetjük asszociatív szerkesztésmódnak.

Általánosan úgy használják ezt, hogy a narráció és a kép összhangban van egymással, vagyis a kép a narráció illusztrálására, alátámasztására, hitelesítésére szolgál.

A fenti jelenet utolsó narrációja viszont épp arra példa, amikor a kép és a szöveg ellentmond egymásnak. Ha azt halljuk, hogy „A faluból többen iskolába, vagy dolgozni járnak be a városba”, és közben azt látjuk, hogy egy két vagonból álló, üres szerelvényre három ember száll föl mindösszesen, akkor azért ez valahol vicces, és agyunk rejtett régióiban megfogalmazódik a kérdés, hogy „na de most komolyan, megéri?” A narráció hitelessége könnyen megkérdőjeleződhet.

Szóval az asszociációkkal érdemes vigyázni, miután, ha nem tudatosan alkalmazzák, a kép és a szöveg akkor is létrehoz gondolattársítás útján újfajta jelentést, ha akarjuk, ha nem.

Egy példa – az anyag közepe

A következőkben két-három újabb jelenet következhet.

Először megismerhetjük a polgármester érveit, miért is ne zárják be az állomást. (Mert a falu zsáktelepülés, és ha télen behavazódik az egyetlen odavezető autóút, akkor elzáródnak a külvilágtól.)

Aztán jöhet egy független szakértő, aki elmagyarázza a mellékvonalak megszüntetésének társadalmi következményeit. (Gazdasági és társadalmi kirekesztettség.)

Végül pedig a vasúttársaság képviselője, elegáns irodában, öltönyben és számítógép előtt. (Aki nyilván elmondja, hogy az amúgy is veszteséges társaságnak nem éri meg fenntartani ezeket a kihasználatlan vonalakat, de már tárgyalnak a volánnal, és felmérést készíttetnek, hogy ésszerűen rendezzék a problémát.)

Mint látható, minden további jelenet újabb helyszínen, és ami fontosabb, újabb szereplő bevonásával jár. Ebben a példában a polgármester képviseli a probléma magasabb szintjét, a független szakértő egy még magasabb szintet (és a probléma hitelességét), de mindketten a főszereplő, Margit néni „oldalán” állnak.

A vasúttársaság képviselője viszont egyértelműen az antagonista szerepét tölti be. Mire idáig eljutunk az anyagban, egyértelműen őt fogjuk okolni azért, hogy Margit néni nem járhat be a piacra hagymát árulni. Ráadásul az antagonista ebben a példában megjelenésében és környezetét tekintve is tökéletes ellentéte a főszereplőnek: drága öltöny és iroda, választékos szókincs, kimért és tárgyilagos. (Ebben megint lehet szándékosság a riporter részéről, hisz általában eldöntheti, milyen környezetben veszi fel a riportot vele.)

Az pedig általános (magyar?) nézői attitűd, hogy szkepticizmussal fogadunk bármiféle megoldási javaslatot a részéről. Ennek az lehet az egyik oka, hogy ha ilyen nyilvánvalóan szembeállítjuk a „jót” és „rosszat”, akkor a rossz mondhat bármit, attól nem javul meg, és nem hisszük el neki, hogy egyáltalán érdekelheti a probléma. Ami nem feltétlenül hiteles, hisz nyilván a társaságnak se érdeke, hogy utálják őket, sőt, inkább az az érdekük, hogy pozitív képet alakítsanak ki magukról.

De hát ez van, a néző jobban szereti az érzelmeket a tényeknél.

Tehát, bár a főszereplő ritkán jelenik meg kétszer az anyagban, de mivel az elején megismertük, és az ő problémáját helyeztük a fókuszba, tulajdonképpen végig róla van szó, az ő nézőpontját tekintjük végig a sajátunkénak. Egy híradós anyag elég rövid hozzá, hogy ne felejtsük el a végére, honnan indultunk ki.

Egy példa – az utolsó jelenet

A vasúttársaság képviselője volt az utolsó megszólalónk, aki bizonyos felmérésekről beszélt, amelyek alapján a probléma megoldható lehet, ésszerű keretek között.

KÜLSŐ – VASÚTI ÁTJÁRÓ – NAPPAL

Fehéren villog a szemafor, egy kenyérszállító teherautó megy át a sínen, nagyot döccenve.

Majd pirosra vált a készülék. Sorompó nincs.

Egy jól megpakolt, tetőcsomagtartós, fehér Lada áll meg a sínek előtt. Leveszi a gyújtást a sofőr, és rágyújt.

NARRÁTOR (CSAK HANG)

A felmérés várhatóan a jövő hónapban készül el. Akkor derül ki pontosan, mely járatok szűnnek meg ténylegesen. Az érintett faluk polgármesterei a cserbenhagyásügyi ombudsmanhoz fordulnak segítségért, és az éhségsztrájktól sem riadnak vissza.

Kisvártatva egy két vagonból álló, kicsi, piros szerelvény döcög keresztül a képen.

Azért hozzátenném, hogy az ehhez hasonló, következetesen végigvitt dramaturgia elég ritkán jön össze. Ez ugyanúgy szerencse kérdése is, mint a hozzáértésé. Ugyanis ebben a jelenetben nagyjából mindent összefoglalunk, ráadásul úgy, hogy bár nem mondjuk ki szavakkal a véleményünket, de éreztetjük azt. (Hogy ez mennyire etikus, az megint más kérdés.) És itt látszik igazán jól, hogy a kép mennyire hatásos eszköze tud lenni a történetmesélésnek.

A vasutat keresztező kis bekötőút (még sorompó sincs, csak a szemafor), valószínűleg az az egyetlen út, ami a falut összeköti a külvilággal. Még ha nem is pont az, mert egészen máshol vettük fel, a néző valószínűleg akkor is úgy fogja értelmezni, hogy ez pont az az út.

A kenyérszállító autó jeleníti meg a legsúlyosabb problémát, hogy ugyanis ha télen járhatatlanná válik az egyetlen út, akkor az élelmiszerellátásban is gondok adódhatnak. (Ráadásul jól rímel a narrációban később elhangzó „éhségsztrájk” kifejezésére is.)

A pirosra váltó szemafor nyilván valaminek a végét vagy akadályoztatását jelenti. Én a „mely járatok szűnnek meg ténylegesen” szavakra tenném ezt a snittet.

A fehér Lada, aminek a sofőrje leveszi a gyújtást, amíg várakozik, és még rá is gyújt, szimbolizálhatja az érintett falut magát, de még akár a polgármesterek beletörődését is, hogy ugyanis nem bíznak a számukra is kedvező megoldásban. Oké, ez már inkább belemagyarázás…

Az utolsó snittben elsuhanó kis piros vonat pedig valószínűleg ugyanaz, amire Margit néni felszállt az anyag elején. Itt döccen egyet a dramaturgia, hiszen eltelt azért némi idő azóta, hogy láttuk a vonatot elindulni, és közben hárman is megszólaltak az anyagban, de ez legyen a legkisebb baj. Nézőként nem feltétlenül ragaszkodunk hozzá, hogy az anyag lineáris idővonalon haladjon, elfogadjuk, hogy ez ugyanaz a vonat. Hisz kicsi, piros, két vagonból áll.

(De azért elárulom, hogy fizikailag majdnem kivitelezhetetlen, hogy ugyanazt a szerelvényt lássuk. Ha ugyanis az állomáson felvettük, hogy elindul, akkor még össze kell pakolnunk a kamerát és egyebeket, be kell pattannunk a kocsiba, elhajtani az átjáróig, ami általában sokkal több idő közúton, mint vasúton, össze kell állni a kamerával, és felvenni, ahogy eldöcög a vonat. Szinte lehetetlen.)

Szóval kész a forgatókönyv első verziója. Ami még korántsem a végleges.

A final draft

A gyakorlatban a megírt anyag (first draft) csak és kizárólag az elhangzó szöveget (narrációkat és szinkronokat) tartalmazza. A riporter elvileg pontosan tudja, hogy mely narráció fölé milyen képek kerülnek, de ezt nem írja bele az anyagba.

Ha ez megvan, a következő lépésben a felelős szerkesztő átveszi az anyagot. Ez annyit tesz, hogy átolvassa és rábólint (a legritkább esetben), vagy átírja, kijavítja, más szinkront kerestet a riporterrel, felcserél bizonyos szakaszokat, másokat egyszerűen kihúz, és így tovább. Így aztán elkészül a forgatókönyv második-harmadik verziója, majd az utolsó előtti draft.

Na most, feltételezve, hogy a riporter tudatosan, a képek ismeretében írta meg az anyagát, és feltételezve, hogy a szerkesztő nem látta a képeket, csak a szöveget, és annak tartalmába nyúl bele, könnyen előfordulhat, hogy ennek a majdnem végleges forgatókönyvnek nem sok köze lesz a felvett képekhez.

Ha mondjuk felcserél vagy kihagy egyes blokkokat, akkor könnyen okozhat zűrzavart ok-okozati összefüggésekben, a folyamatok időbeliségében, helyszínváltásban. Persze igazságtalan lennék, ha nem tenném hozzá, hogy ugyanígy rendet is teremthet ugyanezen dolgokban, és alapvetően ez a dolga.

A szerkesztőnek (kvázi script doctor szerepkörben) az elsődleges célja az, hogy az ok-okozati összefüggések világosak legyenek a néző számára. És valószínűleg igaza van, amikor a dramaturgiát, az időbeliséget és egyebeket ennek rendeli alá. Mindenesetre egy jó szerkesztő arra is figyel, hogy mindez együtt legyen rendben, amikor elkészül az utolsó előtti draft.

Egy példa. Tegyük fel, hogy a Margit néni szinkronja utáni narrációt („A faluból többen iskolába, vagy dolgozni járnak be a városba stb.”) kidobja, mert belátja, hogy az üres vonat és a három felszálló utas nem feltétlenül támasztja alá a szöveget.

Így azonban Margit néni után rögtön a polgármester következik. Ebből az következik, hogy nem maradna lehetőségünk megmutatni, hogy megjön a vonat, hogy Margit néni felszáll rá, és hogy elmegy a vonat. (A riportja elé nem tehetjük be ezeket a képeket, hiszen a riport a vonat megérkezése előtt készült, nem a közlekedő vonaton.) Ez pedig dramaturgiailag fontos lenne, hisz az anyag abból indul ki, hogy most még van vasút, és használják is, de mi van, ha nem lesz.

Gyakran fordul elő, hogy az efféle problémák csak a vágásnál derülnek ki. Ha jó a riporter, és jó a vágó, akkor találnak rá megoldást. Például atmoszfératörést tesznek Margit néni szinkronja és a Polgármester közé: az érkező vonatot. (Atmoszfératörés: narráció nélkül, önálló, többnyire helyszín-elválasztó egységként használt hasznos atmoszféra.) Ez főleg azért kell, hogy élesen elkülönüljön egymástól a két helyszín és a két szereplő.

Az anyag utolsó narrációját pedig újragombolják. Én például megjátszanám azt a trükköt (ez már teljesen játékfilmes megoldás), hogy párhuzamosan vágnám azt, ahogy Margit néni felszáll a vonatra és a vonat elindul, azzal, hogy pirosra vált a szemafor, és a Lada megáll a sínek előtt. Az utolsó snitt pedig az autó előtt keresztben elhúzó szerelvény maradna. Még jobb is, mint az eredeti verzió, így nem döccen akkorát a dramaturgia.

Tehát látható, hogy csak amikor az anyag megvágódott, akkor mondhatjuk el, hogy kész a final draft.

[tsg]