Híranyag vs. film (1. rész)

Hogy van-e értelme összehasonlítani a játékfilmet és a híradót, akár formai, akár dramaturgiai szempontból, az érdekes kérdés. Hiszen, noha mindkettő audiovizuális médium, más célból és más módszerrel készülnek.

Híranyag vs. film

A film hosszas előkészületek után, akár évekkel az ötlet kipattanása után forog, akkor viszont előre eltervezett módon, egy forgatókönyv és egy rendezői koncepció alapján. És, ami még fontosabb, nem a valóságról szól, sokkal inkább létrehoz egyfajta valóságot (ami, meglehet, az általunk ismert valóságra épül [bármi is legyen az], de olyan is van, hogy teljesen más).

A híradós anyag előkészülete viszont gyakran csak néhány órányi, vagy még kevesebb információgyűjtésből áll, és a valóságról próbál szólni. De mivel a valóságot nehéz megrendezni, az operatőr azt veszi fel, amit tud (bizonyos esetektől eltekintve), és a riporter ebből azt hoz ki, amit sikerül neki.

A film történetet mesél el, abból a célból, hogy szórakoztasson, vagy elgondolkoztasson, nem feltétlenül akar új információt közölni a nézővel, és nem törekszik mindenáron hitelességre sem.

A híranyag elsődleges célja új információ átadása oly módon, hogy az hitelesnek tűnjön. A híranyag – rövidsége és naprakészsége okán – gyakran a történetnek csak egy részletét mutatja be, egy hosszabb folyamat elejét, esetleg csak a problémafelvetést (pl. kialakult a madárinfluenza-vírus emberre is veszélyes alfaja), vagy egy régebben kezdődött ügy végkifejletét (pl. másodfokú ítélet kihirdetése), de az is előfordulhat, hogy egyáltalán nem törekszik történetmesélésre, csupán információkat közöl (tipikus példa erre a „mi fog drágulni januárban” típusú anyag, ami többnyire tisztán felsorolás, táblázatokkal).

Viszont jól megfigyelhető, hogy a híradós anyagok egyre gyakrabban alkalmaznak filmes megoldásokat, és egyre inkább törekszenek rá, hogy a lehetőségekhez képest jól felépített történetbe ágyazva adják át az információt, tehát nem csak egymásra hajigált mondatok, egymásra dobált képekkel kiegészítve. Mindennek pedig valószínűleg az a fő oka, hogy a nézőt a képernyő elé ültessék, és megakadályozzák, hogy bekövetkezzen az ún. shit-point.

[Shit-point: tévés szakkifejezés, azt a pillanatot jelöli, amikor a néző megunja a műsort, amit néz, magában elmormol egy halk „shit” szitkot, vagy annak magyar megfelelőjét, és a távirányítóért nyúl.]

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az ősidők fekete-fehér filmhíradói nem sokban különböztek a filmektől. Előre megírt és megrendezett jelenetekből álltak, általában a középpontba állítottak egy főszereplőt (Kovács István acélmunkást, kiváló dolgozót), aláfestő zenét használtak, konkrét üzenetük volt, és így tovább. Rövidebbek voltak, mint a filmek, és narrációt használtak, nagyjából ennyi a különbség.

Csak aztán megváltoztak a szokások.

A híradós anyag jobbára úgy készül, mint egy rossz film

A legnyilvánvalóbb példa erre, hogy narrációt és beszélő fejeket használ (miközben ráadásul képhatáron belülre lóg a mikrofon, direkt), ami filmen ritkán mutat jól. Tehát alapvetően más eszközökkel él.

Ugyanakkor eszközeiben is egyre inkább arra törekszik, hogy hasonlítson a filmekhez.

Előfordulnak például szekvenciák. A szekvencia ebben az esetben mást jelent, mint a forgatókönyves szóhasználatban: itt egy folyamat több snittben történő bemutatását jelöli. A legáltalánosabb példa, amikor a riportalany, még a mikrofonos riportja előtti képsorokban, a narráció alatt („dr. XY háziorvos elmondta…”) saját közegében csinál valamit (dr. XY vérnyomást mér a rendelőjében, három snittben). A film pedig, könnyű belátni, szinte kizárólag ilyen szekvenciákból építkezik.

Aztán egyre elterjedtebb, bizonyos helyeken megkövetelt az atmoszféra használata, akár önálló egységként is. Az atmoszféra a természetes zajokat jelenti, amit vagy a kamera mikrofonja, vagy speciálisan erre a célra használt (az a szőrös, hosszú boton belógatott, ún. „peca”) mikrofon rögzít. Atmoszféra a madárcsicsergés az erdőben, a kutyaugatás a faluképek alatt, a munkagép zaja, de ugyanúgy az is, amikor a riporter a riportalannyal kötetlenül beszélget (még a riport előtt), vagy ha tüntetésen anyáznak. Ez hitelesebb, és természetesebb is, mint a mikrofonos riport. A riportalany kevésbé feszélyezett, a tüntető esetleg nem is tudja, hogy rögzítik a hangját, azt pláne nem, hogy fel is használják. Másrészt pedig, ha úgy vesszük, a filmek kizárólag ezt alkalmazzák (persze nem elsősorban technikai értelemben).

Az anyagok felkonferálása jobbára az anyag tartalmának rövid összefoglalása néhány mondatban, valahol a logline és a treatment között lehet, és egyik fontos célja a figyelem felkeltése, ugyanúgy, mint a mozifilmek beharangozójának. A headline-ról nem is beszélve. Sőt, szinte mindenhol látható megoldás, hogy olykor frappáns, olykor hatásvadász címet adnak egy-egy anyagnak, ami feliratban megjelenik a kép alján.

Sőt, ma már CGI effektekkel is találkozhatunk, igaz, hogy csak rekonstruálásra, illusztrációként használják, balesetek esetén mondjuk. De azért ebből is látszik, hogy a híradó rég nem arról szól, hogy csak és kizárólag a valóságot mutassuk meg, úgy, ahogy van, hanem inkább arról, hogy minél több és érdekesebb információt juttassunk el a néző agyába, minél könnyebben emészthető módon.

De ami minket talán jobban érdekelhet, az a történet, a dramaturgia.

Ahhoz, hogy lássuk, mennyivel nehezebb történetet kreálni ilyen rövid idő alatt a valóságból, nem árt, ha ismerjük a híranyag elkészültének folyamatát.

A legérdekesebb különbség a film és a híranyag között talán az, hogy a forgatókönyv csak a forgatás után készül el. Final draftról pedig gyakorlatilag csak akkor beszélhetünk, ha az anyagot készre vágták.

A végleges forgatókönyv csak a végén készül el

Az előre kitalált koncepció (nevezhetjük treatmentnek is) menet közben többször változhat.

Optimális esetben a riporter felkészül az anyagra, mielőtt elindulna forgatni. Van egy témája, és kap a szerkesztőjétől egy irányvonalat, hogy hová futtassa ki, kik szólaljanak meg benne (és hogy mit mondjanak), tehát van róla sejtése, hogy fog kinézni a végeredmény.

Csakhogy az élet gyakran közbeszól, mert az élet már csak ilyen. A riportalany nem azt mondja, amit vártunk, vagy nem úgy, és ki se tudjuk provokálni belőle; sőt, felsőbb utasításra inkább mégse hajlandó nyilatkozni; vagy félreinformáltak minket, és a szamuráj kardos tömegverekedésről kiderül, hogy két szomszéd veszekedett, közben egyikük bicskával almát hámozott; vagy lemerül a kamera akkumulátora a kulcsfontosságú snitt felvétele közben; vagy nincs elég idő képeket készíteni, mert rohanni kell vissza a stúdióba; bármi közbejöhet.

Szóval az esetek nagy százalékában kiderül, hogy nem ragaszkodhatunk az előre eltervezettekhez, mert egész egyszerűen nem arról szól a történet, amit gondoltunk, vagy nincs időnk rendesen kidolgozni azt, vagy ilyesmi. Tehát már forgatás közben új koncepciót kell kitalálnunk, alkalmazkodnunk kell a körülményekhez, improvizálunk. Elkészül a treatment második-harmadik verziója.

Ha megvan az új koncepciónk, akkor annak alapján fogunk hozzá a munkához, vagy az alapján folytatjuk a munkát. Leforgatjuk az interjúkat, készítünk vágóképeket, satöbbi. Újra tudni véljük, hogy fog kinézni a végeredmény, és örülünk neki.

Ezután következik az anyag megírása, vagyis most készül a forgatókönyv első verziója. Ne felejtsük el, hogy már túlvagyunk a forgatáson! A riporter végignézi az interjúkat, kiválasztja belőlük azt a részt, amit az anyagban használni akar, végignézi a vágóképeket, és ezek alapján narrációkat ír. A végeredmény egy olyan összefüggő és értelmes szöveg (optimális esetről beszélünk, nem feltétlenül a gyakorlatról), ami csak a narrációkat és a szinkronokat tartalmazza, és ami

• elindul valahonnan – mondjuk egy problémától,
• tart valahová – mondjuk a probléma várható megoldása(i) felé,
• és közben következetesen, bárki számára követhető logika szerint halad.

Az anyagnak tehát íve van.

Az egyik, mostanában divatos szerkesztési logika az, hogy a konkrét (személyes, egyedi) probléma felől haladva érünk el az általános (országos) szint felé, miközben az ügyben leginkább érintettek szólalnak meg. Az anyag végére pedig a probléma lehetséges megoldása, vagy az ügy várható kimenetele kerül. Az se baj, ha közben indulatokat vagy érzelmeket látunk a szereplők részéről, de persze kerülendő, hogy a riporter maga is véleményt nyilvánítson.

Ez az a fajta anyag, amikor a történetnek csupán az elejét látjuk, a problémafelvetést, és a történet végét, a probléma megoldását legfeljebb találgathatjuk.

Ugyanez a logika a másik esetre alkalmazva, amikor egy történet végéről számolunk be, úgy néz ki, hogy ismertetjük az előzményeket (többnyire archív felvételeket felhasználva, lásd még: flashback), elmondatjuk az illetékesekkel, hogy jutottunk el a megoldásig, majd lehetőleg látványos módon bemutatjuk a történet végét.

A gyakorlatban ez a sorrend valamivel bonyolultabb lehet, hisz a híradós anyagok törekednek rá, hogy hatásosan kezdődjenek, és hatásos legyen a végük is. Így például előfordulhat, hogy egy gyilkossági ügy ítélethirdetését feldolgozó anyag magával az ítélettel kezdődik, miközben lehetőleg a vádlott reakcióját látjuk, csak aztán ugrunk vissza a múltba, hogy beszámoljunk a gyilkosságról. De az is hatásos kezdés, ha a gyilkosság helyszínén készült rendőrségi felvétellel indítunk, vagy a tettes elfogásának akciófilmbe illő jelenetével. A végére ismét visszaugorhatunk a tárgyalóterembe, megnézhetjük, ahogy kivezetik az elítéltet, a legjobb, ha összeesik, vagy kiabál, de ha megtörtnek látszik, az is oké, és közben azt mondja a riporter, hogy „az ítélet jogerős”.

[Közbevetőleg megjegyzem, hogy szerintem az időben és a térben való összevissza ugrálás nem minden esetben indokolt. Bizonyos csatornák híradósai hajlamosak rá újabban, hogy mindent/mindenkit megmutassanak, amit/akit a narráció említ, és pontosan akkor, amikor szó van róla. Véleményem szerint az ilyen mértékű szájbarágás inkább zavaró, mint hasznos, és kicsit olyan, mintha teljesen hülyének néznénk a nézőt. Arról nem is beszélve, hogy a dramaturgiával való játék rovására megy. Azonban a néző, ha sokszor lát ilyesmit, előbb csak hozzászokik, később természetessé válik a számára, aztán meg már el is várja.]

[tsg]

(folyt. köv.)