Poseidon (2. rész)

A Plot Point I-ben megfogalmazott, tehát a második felvonást végigkísérő drámai kérdés: vajon eljutnak-e hőseink épségben a hajócsavarokhoz? Nem titok, a felvonás végén, a Plot Point II-ben megkapjuk erre az igenlő választ. A második felvonás dramaturgiai megközelítéssel a főhős(-ök) által legyőzendő akadályok sora. Ez a megközelítés a Poseidon esetében is igaz. Ha misztifikálni akarnám, azt mondanám, hogy a felvonás location típusú szekvenciákkal dolgozik, azaz a leküzdendő akadályok külön-külön helyszínekhez köthetők.

Második felvonás

Az aknában

Hőseink a folyosó oldalán talált térkép bogarászását követően határozott irányt vesznek, keresztül a robbanásokban megégett tetemek halmain. Az első akadályhoz a film a 28. percében érkeznek. Ez egy indokolatlanul mély liftakna. Olyasféle, mint az akciófilm kategóriában a Die Hard óta szinte kötelező akna (az új Die hard-ban szintén van ilyen). A mélység felett egy keskeny pallón kell végigegyensúlyozniuk. Megteszik. Utolsónak egy pincérforma fickó marad, aki maga előtt segít Nelson-nak átjutni. Az építész megköszöni: „Köszönöm, szépfiú!”. Az azt mondja, Valentine-nak hívják. „Valentine.” Ismétli meg Nelson. Nekünk, nézőknek. Valentine átbiceg a pallón, ami az utolsó pillanatban leszakad. A férfi éppen bele tud kapaszkodni Nelson lábába. Nelsont is majdnem magával rántja, Dylan megfogja őket. De mindkettőjüket nem bírja el. A tizenkettes karika határait feszegeti, ahogyan ereje határán Dylan végül Nelsonra ordít: „Rázza le! Rázza le! Különben meghal!” És Nelson némi elkeseredett hezitálás után lerázza a csimpaszkodó férfit. (Ha nem tudtuk volna meg a nevét, Valentine csak egy lenne, a sok áldozat közül, így azonban picivel drámaibb a halála. Nelson nem egy idegent rázott le a lábáról, hanem Valentine-t.) Dylan kegyetlen egy szarházi, annyi biztos. Innen aztán van mit change-elnie.

A csapat megérkezik a diszkó-szintre, ahol megmentik Ramsey lányát és annak barátját. Csatlakozik hozzájuk Levy, a sceptic karakter és Elena, a potyautas is, aki egy felületes párbeszédben elmondja a nézőnek, hogy ő nem csaló, csak a körülmények szerencsétlen áldozata. Mesél röviden a beteg férjéről, az unokaöccséről, meg a szerencsétlen sorsáról. Mindez természetesen azt szolgálja, hogy közelebb kerüljünk Elenához, megértsük a kiszolgáltatottságát, és szívből sajnáljuk majd, amikor később csúnya halált hal igen drámai és igen nedves körülmények között. Miközben Elena rokonairól mesél, egyikőjük neve sem hangzik el. Ez lehetne véletlen, de nem az. Egy ember neve egyfajta pszichológiai határa az érdeklődésnek. Ha egy történetben felbukkan egy név, arra nézőként, még inkább hallgatóként automatikusan kíváncsiak leszünk: szeretnénk látni, milyen ő, ki is ő, hogyan kötődik a főhőshöz stb. Ezért ha egy karakter csak egy főkarakter backstory-jában szerepel csupán, de nincs önálló funkciója a történetben, legtöbbször nem mondják a nevét. Ilyenkor ő a „volt társam”, az „első szerelmem”, az „unokaöcsém”, akárkim.

Ezen a részen Dylanről is megtudunk valamit, ami megmagyarázza kissé vaddisznószerű, mégis nagyban szakszerű törtetését át a romokon a vélt szabadság felé. Ramsey csak ennyit kérdez: „Szolgált a tengeren?”

„A tenger alatt.” – Jön a válasz.

„Mennyit szolgált?”

„Túl sokat.” – válaszolja Dylan zavarba ejtő macsósággal. (Foreshadowing. A negyedik akadály leküzdésénél így nem csodálkozunk majd azon, hogy főhősünk úgy ismeri a balasztkamrák működését, mintha gyerekszoba gyanánt egy ilyenben nőtt volna fel.)

Miközben a kis csapat bokáig a tengervízben végiggázol egy folyosón, Levy, felismeri Ramsey-ben a híres életmentő tűzoltót és New York volt polgármesterét. Huhh. Megértem, ha a történet főhősét az író kiváló embernek akarja mutatni, de ez azért túlzás. Ezért illik nagyon a jelenetbe, mikor Levy, a kötelességtudó sceptic karakter gúnyos megjegyzéseket tesz a tűzoltó- polgármesterre – „a hős papa, a nép embere”.

Lángtenger alant…

A második akadály leküzdése során hőseink igen eredeti módon szintén egy keskeny vasszerkezeten egyensúlyoznak át a mélység fölött. Elena a nyakláncán lógó keresztet csókolja meg némi földöntúli segítségben bízva. (Mondjuk együtt, kórusban: foreshadowing! Igen, az.) A csapatnak csak az egyik fele ér át a viszonylagos biztonságot jelentő túloldalra, mielőtt leszakad a fémszerkezet. Dylan, Ramsey és a lánya hárman maradnak a túloldalon. Beérett a konfliktus. Dylan előremenne, Ramsey visszafordulna. Ramsey lánya inkább Dylan-nel tartana, keresztül a veszedelmen, át a lángoló mélység felett, mert nedves szerelme a túlparton ácsorog. Ramsey számára ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy a kislánya felnőtt nő, sőt, szerelmes nő, aki számára már nem a papa az első számú férfi. Hiszen az inkább követ egy vadidegent a veszélybe, hogy átjusson szerelméhez, mint a saját tűzoltó apját a biztonság felé. A lány – mintegy vizuális megtámasztásaként az előzőeknek – még az eljegyzési gyűrűjét is a meglepett Ramsey orra alá dugja. „Chris feleségül akar venni. Szeretem őt. Együtt kell megmenekülnünk.” (A lány kijelentése erős expozíciója a film 77. percének.)

A második akadály leküzdésekor a csapat elveszti sceptic Levy-t, akit én szívből sajnáltam. Ő az, aki a csapaton belüli ellentétet erősítette volna a filmben. Ő elég idegesítő karakter volt ahhoz, hogy halálát a néző ne sajnálja, és elég problémás arcnak tűnt ahhoz, hogy megkeserítse az egész menekülést. Joggal sajnálhatjuk hát, hogy mielőtt bármi komoly galibát okozott volna hőseinknek, ráesik egy százhúsz tonnás motorblokk. Kár érte.

A második akadályt a dramaturgiai midpoint követi, ami a Poseidon esetében a most-már-egészen-biztosan-nincs-visszaút-sőt pontja a történetvezetésnek.

A sztori geometriai közepén – a 44. percben – ugyanis némi vészjósló ablakkeret-menti spriccelgetést követően a kapitányra és a tétován sikoltozó burzsuj népekre úgy negyedmillió liter sós hidegvíz szakad rá, hogy végképp tönkretegye a rosszul sikerült szilveszteri partit. A jelenet tragikumát nagyban rontja, hogy Fergie elmosódott sminkkel toporogva a víznyomástól repedező üveg előtt sokkal inkább nevetséges, mint megkapó. Bárhogy is, hőseink hallják a fuldoklók halálsikolyait és megérinti őket a kilátástalanság.

A csatorna foglyai

A harmadik akadály, szerintem a legjobban sikerült csapda. A feltörő víz elől a kis csapat tagjai egy keskeny, függőleges szellőzőaknába menekülnek. A menedék azonban egy szempillantás alatt csapdává válik, amikor annak végén lezárt rács várja őket. Jó példa ez a kellékfordításra. Ami az egyik pillanatban a drámai helyzet megoldása, az negyvenkilenc másodperccel később már maga a halálos csapda. Látszólag lehetetlen a kijutás, a rács nem ereszt, nem lazul, a vízszint meg egyre magasabbra kúszik az aknában.

Azonban a Nagy Forgatókönyvíró Biblia szerint nem fizet jól az a film, amelynek 48. percében az összes főhős meghal, és – bár tudom, furán hangzik – a filmkészítés, túl a Nagy Vízen üzleti vállalkozás, ezért van megoldás erre az akadályra is. A kis csapat megmenekül szorult helyzetéből: az Elena nyakláncán lógó keresztet használják csavarhúzónak, hogy felnyithassák a rácsot. Ez a kissé erőltetett módszer nem is annyira zavaró, mivel vizuálisan korábban már elültették a kereszt látványát, mikor Elena kabalaként megcsókolta azt a második felvonás második szekvenciájában. (Igen, az indusztriális filmírásban mindennek megvan a maga szerepe, nincsenek véletlenek, sem felesleges jelenetek.)

Kamrából kamrába

A következő megpróbáltatás az 53. percben éri utol a csapatot. A víz elől egy balasztkamrába másznak, ahonnan az egyetlen kiút egy másik kamrába vezet, viszont az átjáró zárva. Csak a víznyomás hatására nyílik. Dylan – aki a tenger alatt szolgált (túl sokat is) – megmondja a tutit: be kell engedni a vizet, és az elárasztott balasztkamra túlfolyó szelepe a nyomástól kinyílik, így majd szépen átcsorognak a következő kamrába. Az ötlet nem arat osztatlan tetszést, de nincs idő a konfliktus kiteljesítésére, nyitják az ajtót, jön a víz, nyílik a szelep, megmenekülnek. Az ismert kellékfordítás, ezúttal a vízzel.

A következő kamrából a víz alatt úszva jutnak tovább. Elena azonban beleakad valamibe, és ahogyan küzd a kiszabadulásért, beveri a fejét, eszméletét veszti. Mire az öntudatlan nőt Dylan kihúzza, az megfullad. (Beteg férj ide, unokaöcs oda, így jár minden potyautas.)

A férfi elkeseredetten próbálja újraéleszteni, sikertelenül. Dylan change-ének egyik mérföldkövéhez érkeztünk – míg Valentine elvesztése nem érintette meg, addig Elena halála összetöri. A temetés egyfajta szimbólumaként a többiek szertartásosan visszaakasztják nyakába a nyakláncát a kereszttel. (Ugyanaz a kellék jelenik meg már harmadik funkciójában.) De nincs idő a hosszas kesergésre, felültettek minket a hullámvasútra, száguldanunk kell tovább a Plot Point II felé. Ezért Ramsey Dylan-hez fordul, és kimondja, amit a nagyjából néző is gondol: „Segített Elenának. Mindnyájunknak segített. Köszönjük.” Ez a kijelentés, amellett, hogy lezárja a sajátos temetési jelenetet, Dylan változására, change-ére is utal, mintegy előrevetíti azt.

Egy sötét folyosón botorkálva a 64. percben Dylan egy térképet talál. Ez egyfajta keretezése, vezetése, irányban tartása a történetnek. (Emlékszünk, a liftaknához vezető utat is egy térkép alapján találták meg a Plot Point I után közvetlenül. A Plot Point II előtt szintén felbukkan a térkép-motívum.) Dylan hangosan ki is mondja, hogy a térkép, az „Orrhajtómű csavarjaihoz mutatja az utat.”

A térkép-jelenetek szerepe tehát az akadályok és a Plot Point-ok összekötése: az első esetben a döntéstől „mutatja az utat” az első akadályhoz, a liftaknához, az utóbbinál pedig a negyedik akadálytól vezeti át a csapatot és a történetet a hajócsavarok felé, aminek elérése a Plot Point II.

A dolog azért nem megy ilyen simán. Mikor odaérnek, látják, hogy víz alatt van az orr. Hőseink összeomlanak, nincs más kiút számukra. Ekkor robbanás rázza meg a hajótestet, újabb kamrák kerülnek víz alá, az orr a levegőbe emelkedik. A megoldás direktsége nem olyan zavaró, mint amilyennek leírva tűnik, mert több korábbi bevágásban látjuk a balasztkamrákat irányító panel fényeit, illetve ezzel összefüggésben a hajó süllyedését – a hajó farában a sok víz megemeli az orrt. Ennek a jelenetnek leginkább a feszültség magas szinten tartása a célja, dramaturgiai jelentősége abban áll, hogy Maggie fia eltűnik a zűrzavarban.

A csapat megindul az orr felé, Maggie fia nevét sikoltozva hátramarad. Dylan megtorpan, csak annyit mond Ramsey-nek: „Menjenek.” Azzal visszafordul és Maggie után szalad, vissza a nedves pokolba. Ez az ő nagy karakterváltozása, ami nem is olyan nagy, nem is olyan kiemelkedő, de a Poseidon alapvetően az akcióra építkezik, így megbocsátható, ha az érzelmi szál a cselekményszál javára a háttérben marad. A jelentős change-re a cselekményorientált történetek egydimenziós karakterei egyébként sem sok lehetőséget adnak.

Eközben Ramsey vezetésével a többiek elérik a Plot Point II-őt, azaz a hajócsavart – Ramsey: „Abban lesz a hajócsavar. Keressünk valami ajtót.” A Plot Point I-ben feltett kérdésre tehát megkaptuk a választ, a film 70. perce környékén.

Horváth Áron

(folyt. köv.)