Poseidon (1. rész)

Poseidon. A görög mitológiában a Tenger Istene. Hmmm… azt hiszem lehetetlen ennél fennhéjázóbb nevet találni egy luxushajónak. A névválasztás szinte üvölt a tengert felkorbácsoló mitikus isteni megtorlásért, ami szerencsénkre nem is marad el – így lesz a Poseidon egy könnyen befogadható, popcorn katasztrófa film.

Poseidon

Hogy elemzésem tárgyát pont ez a mozi képezi, annak egyik oka, hogy nekem már a Gene Hackman-es, 1972-es A Poszeidon katasztrófa is tetszett. A másik ok, hogy az utóbbi években az Armageddon és Deep Impact farvizén leforgatott aszteroida-tucatfilmek (pl. Ránk szakad az ég – hogy szakadna rájuk az ég!), és az óriáshangya-inváziós förtelmek szinte a Hallmarkra száműzték a katasztrófafilm műfaját. Így a Holnapután mellett a Poseidon tényleg üde színfolt ebben a méltatlanul mellőzött zsánerben. Lássuk hát.

Téma, filmötlet

A folytatások és újrafeldolgozások korában azt hiszem kézenfekvő az ötlet, hogy a nagysikerű régi filmnek elkészítsék a mai, CG-vel (Computer Generated) dúsított változatát. Ahogyan várható volt, a sztori ugyanaz. Egy luxushajó szilveszter éjjel fejre áll a tenger közepén, az önfeledten ünneplő utasokból egy szemvillanás alatt torkaszakadtából sikoltozó ázott csürhe lesz. (Úgy kell nekik.)

Azonban pár renitens utas – a kapitány kifejezett utasítása ellenére – elhatározza, nem várja meg a hajó csúf pusztulását a biztonságosnak tűnő táncterem fulladásra ítélt foglyaként, hanem elindul a vízfelszín felé, ami most valahol a hajó gyomra és feneke magasságában tetőzik. A süllyedő hajón ezzel kezdetét veszi a hajsza az idővel, és a talajvízzel. Az indusztriális filmötleteket életre keltő életellenes feszültség és az antagonisztikus ellentét tehát adott. A filmötlet voltaképpen a süllyedő luxushajó szellemi ingatlanját járja körbe, azzal a trükkel, hogy a felfordult hajótestben a menekülés útja a hajó belsejébe vezet.

A film egyedi – és az egész második felvonást végigkísérő – szimbóluma az, ahogyan a történet a dramaturgiai mélypont felé halad, úgy haladnak hőseink egyre mélyebbre a hajó gyomrában… azért, hogy végül a felszínre jussanak. Zseniális.

Történet, struktúra

A 3 ACT gyönyörűen kirajzolódik a történet építkezése során. A nyolc szekvencia is belelátható, de az alábbiakban a három felvonásos struktúra felől közelítem meg a film sztoriját.

Első felvonás

A film a luxuscsónak alapos áttekintésével kezdődik. Miután madártávlatból láthatjuk a nyílt tengeren ringatózó hajót, egyre közelítve bevezetnek minket, nézőket a tengerjáró belsejébe. Ez a kameramozgás túl azon, hogy bemutatja a sztori fő helyszínét, és vizuálisan bevezet a történetbe, egyben egy jó hosszú foreshadowing is. Azaz a későbbiekben fontos szerephez jutó helyiségek, tárgyak (pl. az égig érő liftek és üvegablakok) mind-mind felvillannak egy pillanatra, hogy képük tudatalattinkba fészkelje magát. (Így később nem csodálkozunk azon, hogy mit keres egy százméteres liftakna egy hajó belsejében. Pedig joggal tennénk.)

A vizuális kondicionálást követi a főszereplők bemutatása. Ez egészen élénk pár perc, hőseinket az egymással való véletlen interakciójuk során ismerjük meg. Egy szerelmes pár a kabinban turbékol, mikor belép Ramsey (Kurt Russel). Kiderül, hárman utaznak együtt, és Ramsey betegesen aggódó apja a lánynak, Jennifernek. Pár képkockával később Dylan (Josh Lucas) a hatalmas hallban véletlenül összetalálkozik Elenával, aki valójában potyautas – ahogyan azt a férfi ügyesen kikövetkezteti és levezeti, mint egy matekképletet. (A kismonológ egyértelmű utalás Dylan logikai és gyors helyzetfelismerő képességeire, aminek nagy hasznát veszi a későbbiekben, mikor majd állig ér a sós lé.) Dylan és Elena párbeszédének egyetlen mondata sem igazi beszélgetés, sokkal inkább a néző tájékoztatása a hajóról, utasairól, illetve a két szereplőről.

Nem sokkal később Ramsey Levy-vel és Dylan-nel pókerezik, akiről azt is megtudjuk, hogy nagyban, és gátlástalanul játszik. (A pókerparti jelenetben a három férfi szembenállása is utalás a film későbbi konfliktushelyzeteire.) Mintegy zenés hátteret adva a karakter expozíciók sorának, Fergie mindeközben fenékrázva zengi a hajó táncterének színpadán: „Keep movin’ and movin’ and movin’ eeee… Keep movin’ and movin’ and movin’ eeee…”

Pár perccel később Dylan ezúttal Maggie-vel, az egyedülálló anyával, és fiával, Connor-ral ütközik össze a hallban. Bár nem kérdezik, elmondja, hogy gazdag semmirekellőket foszt ki a hajó kaszinójában. (Ha ezt tenném, én is nyilván elmondanám mindenkinek. Vagy tudjátok mit? Inkább titkolnám.)

Jó a film ritmusa, annak ellenére, hogy az Inciting Incident-re, azaz arra, hogy a hajó megborul, és a sztori új irányt vesz, egészen a 14. percig kell várni. Talán kicsit erőltetett, hogy az ünnepi éjféli visszaszámlálás gyakorlatilag az óriáshullámnak szól, valahogy így: 3…2…1… hurrá, meg BUÉK, oké, most már jöhet a hidegvíz. Százszor láttunk már ilyen képzettársítást, de mit mondjak, százegyedszer is működik!

Az Inciting Incident-et Nelson (Richard Dreyfuss), a jómódú homoszexuális férfi szemével éljük át, aki éppen a hajó korlátján mászik át, hogy szerelmi bánatában a vízbe ölje magát, mikor megpillantja az éjjeli horizont felett vészjósló zúgással közeledő óriáshullámot. (Voltaképpen joggal leszarhatná a szökőárat, és vállát megvonva lazán a nagy vízbe loccsanhatna. Nem ezt teszi.) Nelson reakciója emberi, a látványtól megigézve lemászik a korlátról és visszarohan a díszes hallba, ahol senki sem figyel rá, mert túl hangosan csengenek a poharak, és pezsgő hígítja a hangulatot.

Ezen a ponton a hosszú expozíciókért, felvezetésért cserébe aztán jó kis négyperces mészárszéket kapunk az arcunkba Inciting Incident gyanánt. A hullám átborul a hajón, felfordítja azt, testek repülnek a szélrózsa minden irányába.

Emitt betör a víz, amott meg felrobban valami. Őskáosz, mégis szép a szemnek.

Elül az első sokk, és a tesze-tosza kapitány szerencsétlen kísérletet tesz a sikoltozó tömeg megnyugtatására. Falra hányt chilisbab, de az mindenesetre elhangzik, hogy a vészrakétákat kilőtték, mielőtt fejre állt a csónak – így nem döbbenünk meg azon, hogy a film végén hirtelen feltűnnek a helikopterek.

Fénysebességgel közelítünk a Plot Point I felé, ahol végre irányba áll a történet, megfogalmazódik a drámai kérdés. A kapitány utasítására fittyet hányva Dylan saját menekülési tervet ötöl ki. A 25. percben járunk, amikor hősünk hangosan ki is mondja a Plot Point I-et kitűző elhatározását, hogy bárki bármit csinálhat, de ő márpedig nekiindul és feljut a felfordult hajó aljába, a hajócsavarokhoz, amin keresztül kisétál majd a hűvös tengeri éjszakába. Hőseink közül ő az első, aki döntést hoz, vele azonosulhatunk, ’vele megyünk tovább’.

Dylan döntése pillanatában érik be az első felvonás több expozíciója is. Bár Dylan egyértelműen kijelenti, nincs szüksége kíséretre, szinte minden főhősnek van a néző számára is nyilvánvaló indítéka, személyes motivációja arra, hogy csatlakozzon a kockázatos küldetéshez. A legjobban felépített backstory Ramsey-é, az aggódó apáé, aki a lányát mentené az egy szinttel lejjebb (most már feljebb) összeomlott diszkó romjai közül. (Kicsit morbid jelenet, ahogy egy leszakadt, elektromos kábel csapkodásától az emberek a legkülönbözőbb break-dance mozdulatokkal sülnek halálra a diszkóban. Morbid és jópofa.)

A kapitány egy pillanatra visszatartaná a lányát mentő férfit. Erre Ramsey: „Megkeresem a lányom. És ne ringassa magát abba a tévhitbe, hogy meg tud akadályozni ebben.” Hiszünk neki. Ilyen elszánt alaknál még a tengervíz is kétszer meggondolja, hogy körülmossa-e.

Egyedül a gyermekes anya, Maggie motivációja gyengécske, mivel nincs neki. Szerintem kizárólag azért csatlakozik a látszólagos biztonság helyett a csapathoz fiával együtt, hogy legyen egy gyerek is a menekülők között, és az önző Dylan-nek legyen kinek a megmentéséért nagyot change-elnie – de erről majd lejjebb és külön.

Bárhogy is, Nelson mondata senkiben sem hagy kétséget a kilátásokat illetően: „Építész vagyok, és ezt a hajót nem arra tervezték, hogy a hátán ússzon! Menjünk!”

Horváth Áron

(folyt. köv.)