Milyen filmek kellenek? – Grunwalsky Ferenc és Lovas Balázs a forgatókönyvírásról

Az újonnan alakult Magyar Forgatókönyvírók Egyesülete január 16-án 14 órától nyílt vitanapot rendez a magyar filmírás helyzetéről. A vitanapot megelőzően, a magyar forgatókönyvírás helyzetéről beszélgettünk Grunwalsky Ferenccel, az MMK elnökével és Lovas Balázs forgatókönyvíróval, a filmhu felelős szerkesztőjével és Fade In Script Consulting alapítójával.

filmhu: Elsősorban azért beszélgetünk most, mert – a filmhu fórumozóinak „felhívására” – szeretnénk rendbe tenni egy-két, a magyar filmek és a hazai forgatókönyvek minőségét, mennyiségét érintő kérdést, úgy, hogy Balázs, mint gyakorló forgatókönyvíró, is jelen legyen.

G.F.: A filmhu fórumaihoz, cikkeihez írt olvasói kommentárokat olvasva úgy látom, hogy – a magyar filmek költségvetése és a támogatási szisztéma vitatása mellett – a hozzászólások általában a forgatókönyvírásról, a szkriptek hibáiról, vagy egyenesen a forgatókönyv hiányáról szólnak. Ezzel kapcsolatban van a legtöbb kritika, a hozzászólók között a legnagyobb vita. Mintha itt lenne a legtöbb indulat, homály.

L.B.: Valóban, évek óta ez egy „népszerű” fórum-téma, s gyakorló forgatókönyvíróként azt tapasztalom, hogy valós probléma. Azaz mondjuk ki: a hazai filmek egyik legnagyobb rákfenéje a forgatókönyv. Ami leginkább azért bosszantó, mert mégcsak nem is igazán tőkeigényes dolog, gyakorlatilag ez a legolcsóbb szakasza a filmgyártásnak. Egy használható stratégia mentén ki lehetne találni egy jó koncepciót, hogy tényleg odafigyeljenek a producerek a forgatókönyv fejlesztésére – hosszú távon ez a filmek minőségét segítené.

Különösen oda kéne figyelni a forgatókönyvekre az oktatás területén – például a Filmművészetin kellene a kérdésre fókuszálni egy átgondoltabb tanrenddel. Az utóbbi időben, mivel elkezdtem ott is oktatni, ebbe is jobban belelátok. A képzésen felül pedig nagyon hiányzik a gyakorlati forgatókönyv-fejlesztés. „Hogyan lehetne jobbá tenni a magyar forgatókönyveket?” Egyelőre az MMK-nál van egy forgatókönyv fejlesztési pályázat, de ez is csak félmegoldás, mert ez még nem kényszeríti rá a producereket, hogy valóban fordítsanak a forgatókönyvek színvonalának javítására konzultánsok, dramaturgok bevonásával, s az ott elnyerhető összeg nem elegendő a forgatókönyvíró munkájának tisztességes megfizetésére.

G.F.: Azért egy dolgot tisztázzunk! A magyar hagyományok szerint, és a jelenlegi gyakorlat szerint is a filmek kilencven százaléka úgy kerül a producerhez, hogy a rendező előáll egy könyvvel. Annak nem alakult ki a gyakorlata, hogy a producer megvenne valahol egy könyvet, vagy annak a jogait, és ahhoz keresne rendezőt. A producereket, de a kultúrában mást sem, lehet „kényszeríteni” semmire.

Tárgyilagosan: hiába morgolódunk, hogy „a producer így, a producer úgy”. Amikor a rendezők, egy könyvvel odamennek a producerhez, akkor az esetek nyolcvan százalékában tulajdonképpen úgy érzik, hogy ők ezt már művészileg kidolgozták. Aztán, amikor úgy néz ki, hogy valami lesz is belőle, akkor továbbdolgozzák, de az eredeti koncepció mentén. Ez ma még a producernek is, a rendezőnek is kényelmesebb.

L.B.: Ez így van, de pontosan ennél a szakasznál kéne, hogy bevonjanak egy szakembert. Ettől még nem veszne el a rendező-forgatókönyvíró művészi szabadsága.

G.F.: Ez igaz. Ez még nem alakult ki, bár vannak ritka kivételek. De az európai filmgyártásban sem létezik az a fajta, amerikai forgatókönyvírói szemlélet, amiről te beszélsz. Mint már mondtam, mi senkit nem tudunk kényszeríteni, de megpróbáljuk ösztönözni, hogy tanulják meg fejleszteni a forgatókönyveket és ne legyen kőbevésett szentség az elfogadott verzió. Ne csak a produkció pénzügyi konstrukciójának megteremtésére koncentráljanak, hanem közös érdekük legyen a forgatókönyv további fejlesztése is. Talán változik a pályázatoknál is a hazai helyzet, lévén, hogy ma már a forgatókönyvek nemzetközileg is pályázhatnak, ma már egyre több a market és a pitch fórum, ezek kifejezetten kedveznek a forgatókönyvírásnak, a fejlesztésnek, az író-producer kapcsolat kialakulásának. Az MMK is egyre nagyobb hangsúlyt fektet a projekt-előkészítésre, és az NKA, ill. az MRC is állandóan kiír forgatókönyv pályázatokat. Meglepően kevesen veszik igénybe, főleg producerek ill. a rendezők sokan ugyanazt adják be mindenhova. Nem változtatnak, nem fejlesztenek. Pedig egy jó anyag, az ma már erős húzóerő, de tudni kell, hogy nem végeredmény. Az egy produkció alapja, egy terv kiindulási pontja csak, még akkor is, ha nyer egy pályázaton. Attól még nem kellene azt gondolni, hogy „elkezdődött a film megvalósítása”.

Visszatérve a fórumok kommentárjaihoz: a forgatókönyvírás kérdéseivel kapcsolatban sokszor nagyon személyeskedő indulatok fogalmazódnak meg, de hogy az indulatok mögött pontosan milyen elvárások húzódnak meg az nem világos. Hogy legyen jobb? Vagy legyen olyan, mint…? Az, hogy bezzeg máshol hogy csinálják…? Ez így nem elég. Ez azt jelenti, maguk is tanácstalanok, hogy milyen filmélményt szeretnének kapni a moziban? Amerikait? Thrillert? Horrort? Miért kielégítetlenek a hibák felsorolása mellett? Ezeket az elvárásokat tisztázni kellene, mert nagy segítség lenne mindenkinek. Minden acsarkodás ellenére én ezért tisztelem a fórumozókat, mert ők legalább – kár hogy álneveken, de kimondják a kifogásaikat. Azt hiszem őszintén dühöngenek – egymásra is. Jó élményeket szeretnének kapni, és mert kielégítetlenek, fel vannak háborodva. Ennek nyíltan is hangot kéne adni, ezért tervezünk egy nagy beszélgetést, a filmhun olvasható a meghívó. Fel kell oldani az alkotók és a hozzászólók között a régimódi „filmvitás” korlátokat, az elit, kontra civilek képletet. Azt látom, hogy a hozzászólók a legtöbbet a közönségfilmeket szidják – az úgynevezett szerzői filmet eleve kiszortírozzák –, ugyanis azt a rendező magánügyének tartják, a szó pejoratív értelmében. Általában nagyon amerikai példákat hoznak fel, nem fogalmazzák meg pontosan a hazai elvárásaikat. Maga az igény forrong.

filmhu: Én azért látok fórumozó-igényt: hiszen az elég jól artikulálódik, hogy a hozzászóló néző mit nem szeretne. Egész biztos, hogy kiesett a közönségízlésből a békebeli fehér telefonos vígjátékok retrója – ha egyáltalán volt rájuk masszív igény. A felhozott amerikai, távol-keleti példák mögött pedig nem feltétlenül csak a közönségsiker, a „fogyasztható film” iránti elvárás húzódik meg – kiderül például, hogy a vígjáték mellett nagyon nagy az igény a sötét tónusú zsánerekre.

G.F.: De hogyan lehet teljesíteni ezeket az elvárásokat? A szakkollégiumi kuratóriumok a beérkező anyagok alapján szelektálnak. Ebben az egyben a fórumozóknak minden igényével és indulatával egyet tudok érteni, hogy valóban vannak nagyon rossz és nagyon idejétmúlt hozzáállású filmek. Minden műfajban. De hát itt korszakváltás van, s végülis most érik be az, hogy most már gyakorlatilag magánerőből is készülnek filmek, és szélesedik a paletta, a magántőke egyre nagyobb szerepet vállal, a közpénz pedig elsősorban ösztönző erővel bír. A producereknek, a magántőkének ezen a területen is nagyobb, kezdeményező szerepet kellene vállalnia. Újfajta együttműködésnek kell kialakulni a rendezők és a producerek között. Jelenleg minden filmben, minden műfajban esetleges, személyektől függő az együttműködés formája.

Ezért is lenne fontos egy olyan vitafórum, egy találkozó, ahol ezeknek a témáknak – élőszóban – teret engedünk. Ahol nem konkrét filmet szidunk, hanem megpróbáljuk a helyzetünket elemezni, és a vita nem megy át a fórumokon gyakori, a hozzászólók közötti személyeskedésbe. Ahol a vágyakon túl felvetődnek a konkrét elképzelések arról, hogy hogyan, milyen formában, milyen típusú filmben érzik a hozzászólók azt a lehetőséget, hogy a forgatókönyvírói kimunkáltságot, továbbfejlesztést meg lehet csinálni. De azért a világon mindig lesznek olyan filmek, amiben nem lehet mindent előre leírni, vagy máshogyan kell leírni. Ez nem az a fórum kell hogy legyen, ahol csak a pénzről vitatkozunk.

Mert azért azt emeljük ki, hogy az MMK-nál és az NKA-nál is most már egy jó ideje a forgatókönyvekre is lehet pénzt kapni – kvázi vissza nem térítendő támogatásként.

filmhu: Mit tehet még ezen kívül például az MMK?

G.F: Meg kell nézni, hogy hol lehet inspirálni az alkotókat. Azt hiszem, rossz a szerzői és munkameneti viszony a producer-rendező-író háromszögben. Nagyon ritka, hogy kialakult teamek kapcsolódnának egymáshoz – ilyen a neorealizmusban, a francia új hullámban, vagy nemrég a dánoknál volt. De igazából egész Európában – az angolokat leszámítva – a szerzői filmes látásmód, az egyéniség, az önérvényesítés számít hagyománynak. Az egyéniség kapja a támogatást, még akkor is, ha a producer veszi fel. A forgatókönyvíró pedig alig játszik szerepet, legfeljebb az író oldalán csatlakozik be. Irodalmi mű megfilmesítése esetén akkor, ha az eredeti mű szerzője lemond a filmírásról. A scriptdoktor-intézménynek már van hagyománya, de ritka, hogy több ember írja/jegyzi a forgatókönyvet. Első lépésként a forgatókönyvíróknak elsősorban a rendezőkkel és nem a producerekkel kellene kiépíteni a munkakapcsolatot. A producereknek pedig fel kellene építeni egy-egy saját scriptdoktori gárdát, különösen a zsánerfilmeknél.

A rendezőknek a művészet, a szerzőiség hagyományait nem szabad kiirtani, de meg kell tanulniuk megosztani a szerzői szerepeket. Ez egyébként létezett Magyarországon, hiszen Fábri, Makk, Máriássy, Ranódy és sokan a magyar írók legjobbjaival és ötletadó dramaturgokkal dolgoztak, Jancsó pedig Hernádival. Úgy látom a középkorú és a fiatalabb rendezőknek nincsenek ilyen társaik, nem sikerült jól működő partneri viszonyt kialakítaniuk az írókkal.

L.B.: Azt viszont te tudnád megmondani, hogy hogyan lehetne ezt a fajta szerzői összetalálkozást ösztönözni. A gyakorlatban én például azért kerültem meg a rendezőket, és hivatkozom mindig az író-producer kapcsolatra, mert – bár van pár rendező, akivel már kialakult a kölcsönös bizalom és alkotói kapcsolat – sok olyan rendezővel is találkoztam, akiket kifejezetten olyan filmtervek izgatnak, amelyek szembemennek a történetmeséléssel. Egy történetíró viszont nem tud mit kezdeni ezzel az abszolút szerzői filmes felfogással. Őket is támogatni kell, csak szerintem nem az általuk képviselt vonal az, amellyel az íróknak párbeszédbe kell elegyedni. Ha egy filmnek struktúrája, fordulópontjai vannak és folyamatosan fönntartja a feszültséget, illetve egy jól megrajzolt főhősre koncentrál, akivel lehet azonosulni, az számukra már nem érdekes, túl “amerikai”. Mintha lenne egyfajta anti-történet felfogás, amelyet a szerzőiség manapság követne.

Amúgy szerintem a Filmművészetin azért már lehetne kezdettől fogva törekedni a rendező-forgatókönyvíró párosok kialakítására, ahogy például az operatőrökkel is összekötik a rendezőket.

G.F: A Filmművészetin épp nagy változás zajlik, erről szerintem érdemes lenne máskor bővebben beszélni. Harminc évvel ezelőtt a fiatalok folyamatosan dolgozhattak stábokban, forgatásokon, ma – leginkább spórolásból – nem veszik be a őket a stábokba. Így az indulás, a forgatási munka megismerése inkább az iskola befejezése utánra esik. Amikor dramatizálni kell egy novellát a Főiskolán, amikor tévéjátékot kell egyik évben csinálni, máskor kisfilmet valamilyen irodalmi alapanyagból, könyörögnek a srácok, hogy hogyan lehetne írót találni, aki segít, mert ők nem tudnak, nem akarnak egyedül írni… Tehát a most kinevelendő rendező-generációnak kifejezetten szüksége van olyan partnerekre, akik a történetmesélésben segítik őket, de úgy látszik nincsenek meg a megfelelő kapcsolatok, korosztályokon belüli ismeretségek. A különböző művészetekkel foglalkozók sem ismerik egymást, úgy tűnik ma nem alakulnak ki spontán szellemi együttműködések, barátságok.

filmhu: Visszakanyarodva az alkotók inspirálásához, milyen gyakorlati megoldásokat javasolsz?

G.F.: Amit már mondtam, például elsőre egy nyílt, mindenkinek nyitott, higgadt, problémafeltáró kerekasztal beszélgetést. Hogy megpróbáljuk csomópontokba szedni az ötleteinket és a gondjainkat is. Ne kifogásokat, és bűnbakokat keressünk, hanem megoldásokat. Mindenképpen kerüljük el azt, amit a drámairodalom oktatásnál úgy szoktak megfogalmazni, hogy a magyaroknak az a problémája, hogy nem abból indulnak ki, hogy „mi történt”, hanem felháborodva azt kérdezik: „hát ez hogy történhetett meg, micsoda disznóság, kikérem magamnak…” Ez a megközelítés jellemzi az egész gondolkodásunkat, ezzel kéne szakítani végre. Mert ebből nem lehet drámát írni, és így nem lehet megoldásokat találni.

Egyébként elengedhetetlen a kritikai hozzáállás – mert a szaklapokon, és szakportálokon kívül nincs elemző kritika, amely formálja a közvéleményt és elemzi a köztudatot. Generációk nőnek föl úgy, hogy a kritikai gondolkodás alapjait sem ismerik. S mivel a napilapokban hiány a kritika, ezért minden nézőnek magának kell fölfedezni a spanyolviaszt: hogy mégis mi a baja, mi nem tetszik, és miért nem tetszik. Így aztán megmaradnak a populista szlogenek a „hülye rendezőről”, meg a „zsugori producerről” és a „tehetségtelen, maroknyi, egymásnak osztogató elitről”. Amik csak arra jók, hogy megkerüljük a valóságos problémákat. Hogy a filmírásnál maradjak, az egyik legnagyobb baj szerintem az, hogy még a legjobb és a legcselekményközpontúbb szerzőknél is úgy érzed, hogy mesterkélten, vagy nem elég erőteljesen, vagy nem elég szívbe markolóan tálalják a sztorit, illetve – akár a hagyományos magyar elbeszélésnél – túlságosan anekdotikus, tehát majdnem mindig előre tudom a történet végét.

Miközben olyan korszakot élünk, amikor hatalmas társadalmi átalakulásnak lehetünk tanúi, a családok szinte fele pozíciót váltott, vagy így, vagy úgy – és ez nem csapódik le a művészetekben, vagy csak alig. Inkább csak valami felütés-féle, alkotói háttér-hangulat van. De olyan történettel, történetmeséléssel, ami valamit is átszűrne ebből, akár olyan indulatosan, ahogyan hozzászólnak a fórumokon, azzal nem nagyon találkozunk.

L.B.: Kérdés, a közönségnek mekkora igénye van arra, hogy lássa, hogy az elmúlt tizenöt-húsz évben mi történt velünk?

G.F.: Én nem hiszem, hogy ennek önmagában kell témának lennie, de a háttérben ott kellene érezni, és egy történet akkor ügyes, ha egy sztorinak gazdag és pontos háttere van, úgy érzékelteti a valóságot, hogy mindeközben, fordulatos, karakteres és nézhető is. Hogy az irodalomból hozzak példát: Móricz összetalálkozott egy fél-paraszt, fél-proli árvalánnyal az utcán. Fölszedte, meséltette, és megírta a Csibe-novellákat, amiből később kikerekedett az Árvácska, ami abszolút sztori! Közérthető, fordulatos nyelven, miközben nem a korszak politikai vitájáról írt, de minden átjön a korból, érezni a zaklatottságát, az alkotó indulatát.

És én azt hiszem, hogy most az életünk lett rendkívül médiaközpontú és szétaprózott. Az embereknek a média dobja fel a témákat, az jelöli ki, az hívja fel a figyelmet dolgokra – rossz szóval „tematizálja” a jelent., tehát és ketté is választja: minden vagy politika, vagy szórakozás. Ez aprófára töri azt, hogy egyáltalán az életednek a történet-elemei tudatosodjanak, vagy átéljed őket; csak nagyon kevés embernek van jelen-tudata, olyan erős személyisége, hogy ettől a nyomástól független történeteket vegyen észre, egyéni elbeszélésmódja alakuljon ki.

Hogy az emberek mit akarnak látni? Nem tudom! Az emberek azt látják, amit adsz nekik. És hogyha nagyon-nagyon elkezdenek többen valami jót csinálni, akkor elkezdik nézni. Nem annyira zárt a kör, mint azt sokan hiszik. Azt pedig végképp nem hiszem, hogy azt kellene megvizsgálni, hogy hogyan lehet tömegsikert gyártani. Mert arra az a válasz, hogy sehogy! Hogy valamiből lesz-e tömegsiker vagy nem, előre nem lehet belőni.

Az interjú folytatása a filmhu-n olvasható! »