Hogyan írjunk közönségfilmet – VII. rész – A jelenet és a dialóg (1. rész)

„Csak a történet az érdekes! Ha nincs egy működő történetünk, akkor semmink sincs. De ahol a történet működik, ott a forgatókönyvben ritkán akad értéktelen dialógus, vagy hozzá nem értő megoldás” – és ezt Robert McKee biztosan jobban tudja mindenki másnál.

A jelenet és a dialóg

Gyakori megrovás, hogy az írásaimban csak a felszínt kapargatom, és nem ások a dolgok mélyére, hogy nem beszélek a jelenetírásról, és nem beszélek a jó „jelenetdialóg” megszerkesztésének a módjáról, hogy nem beszélek a dialógusról, és nem beszélek arról, hogy hogyan kell életszerű párbeszédet írni, hogy csak a makroszerkezettel foglalkozom, és a mikroszerkezetről alig ejtek szót. „S egyszer írjon már ide egy gyakorló forgatókönyvíró is, mint mondjuk a Goda Kriszta vagy a Divinyi Réka!”

Jelentem, eddig nem tehettem. Most jött el az ideje! És jelentem: ástam, nem is keveset. Viszont a legutolsó dologra válaszolni már valóban nem az én tisztem. Egy biztos, Amerikában sem nagyon sokan vannak olyanok, akik tanítják is, és csinálják is a forgatókönyvírást. Egyszerűen azért, mert a két dolog nem ugyanolyan természetű. És ilyen szempontból a legtöbb ember csak egyféle.

Miért csak én írok erről, és senki más?

Erre a kérdésre megint nem nekem kellene válaszolni. Én annyit magamról biztosan el tudok mondani, hogy melankolikus alkat vagyok, erős szangvinikus színezettel. Az előbbi alkotó személyiségtípus, introvertáltság, befelé fordulás és konstruktív szublimáció a jellemzője, míg a szangvinikusságom révén vagyok képes extrovertált módon mások elé lépni, és beszélni nekik arról, amit a legjobban szeretek ezen a világon: a forgatókönyvírásról. Amúgy Vízöntő vagyok, Oroszlán aszcendenssel. Aki konyít kicsit is az asztrológiához, az tudhatja, hogy ezek a csillagképek alkotói jegyek. De ez a két jegy opponáló jegy is, ami két ellentétes minőség folyamatos egymásnak feszülését eredményezi. Míg a Vízöntő feladata a szolgálat, addig az Oroszláné az uralkodás. A jegyek által determinált feladatok optimális megélésre nem sok lehetőség adódik az életben, de ezek egyike éppen a tanítás. Az sem titok, hogy az ember 35 éves kora körül az aszcendens átveszi az uralmat a személyiség fölött, ami nálam óramű pontossággal meg is történt, az Oroszlán egóm lett itthon a király.

Az a szerencsém, hogy a csillagokban azt írták meg nekem, hogy úgy is megszabadulhatok az egóm hatalmától, hogy egy közösség szolgálatába állítom azt, és nem kell róla kötelezően lemondanom – csak ez a két lehetőség adatott meg mindenki számára. Ez utóbbi is azt segíti, hogy megoszthassam másokkal azt, amit a forgatókönyvírásról tudok. Berne Sorskönyve szerint az unokáikat programozó nagymamák hatása sem lebecsülendő a felnőtt sorsának alakulásában. Az én nagymamám mindig azt mondogatta nekem kisfiú koromban, hogy újságíró legyek, vagy tanár. De ezt az Óriások című írásomban már elmeséltem. Elnézést, ezt a kis kitérőt az Oroszlánom akarta, én nem tehetek róla!

De térjünk vissza a tárgyhoz. Előre tudom, hogy ez a cikk fogja a legnagyobb vitát kavarni mindazok közül, amiket az elmúlt hónapokban itt publikáltam. Főleg, ami a dialógusokról szóló részt illeti. Tapasztalatból mondom. Mi az oka annak, hogy nem nagyon lehet írni erről a témáról? Elsősorban az, hogy meglehetősen egyedi dolog. Aki azt hiszi, hogy ilyen fejezetekből megtanulhat írni, az téved. A jelenetekre és a dialógusra ez sokszorosan igaz. Ezért beszélnek róla keveset. Összerakni egy vázat inkább szakma, kitölteni inkább művészet.

Szakma kontra művészet

Az élet minden dolgára egyaránt érvényes értékelő hármasszabály (funkcionalitás, gazdaságosság, esztétika) természetesen a forgatókönyvírásra is ugyanúgy alkalmazható.

Első szakmámból, az építőiparból hozva példát: az első kettőért az építőmérnök, utóbbiért az építészmérnök felel. És amíg építőmérnökből sok kell, addig építészből csak a legtehetségesebbek, a legjobbak. Hogy a ház áll, az természetes, ez a dolga, és az ára se legyen magas. De a homlokzata az építészt dicséri, ő a művész, neki jár a díj. A forgatókönyvírás építészmérnöke leginkább a dialóg írásában remekelhet, azért jár az Oscar. Bezzeg a régi szép időkben, amikor a storyért is adtak! A könyv megírása a művészet, míg a filmötlet kidolgozása a szakma! Csak a jogászok kedvéért: nem ötlet, hanem filmötlet!

A jó jelenet és a jó dialóg a jó konfliktusszituációból jön! És ennek a mikroszerkezetnek a felépítése a legegyénibb dolog: egyéni íz és személyes stílus jellemzi. Erről beszélni nehéz és kényes téma, ami kevéssé lehet általános érvényű bizonyos határon túl. Inkább lehet példaértékű, vagy gondolatébresztő.

De valamit szögezzünk le azonnal: a jó jelenet, és a jó dialóg is a jó struktúra eredménye. Remélem, hogy ez a cikk végére mindenki számára bizonyítást nyer.

A dialógus kerülése

Forgatókönyvírói tanfolyamokon alig esik szó a dialógusról. A film képekkel meséli a történetet. Szavakkal könnyű a gondolati tartalmakat kifejezni, de ez a gyártást az alkotás felé viszi el. Ezért a dialógusról a kötelező szakmai sarkítás miatt eleve nem is lehet beszélni az alapok esetében: ha erről esne szó, akkor rögtön mindenki dialógot írna igazi képi konfliktusok helyett. Nem szabad az elején engedményeket tenni, mert akkor meginog az alap. A dialógus a legkevésbé szabálykövető egy film esetében (Tarantino dialógjai), és nem-rendet, nem-rendszert nem lehet tanítani. A struktúrát viszont lehet, majd attól egyedileg eltérni, ha már kitaposta az ember az ösvényt.

Egyszer a dialógról tartottam előadást egy haladó írói tanfolyamon, egy amerikai barátom friss hollywoodi beszámolója alapján. Akkora vita régen kerekedett. És egyszerre volt igazam nekem és a másik oldalnak is. Hogyan lehetséges ez? Duális világban élünk, és egyszerre mindkét oldalnak igaza lehet, mert csak féligazságok vannak, csak szubjektív igazságok, abszolút, isteni igazsággal ember nem szolgálhat. És nem lehet készen kapni a tudást sem. Az alkotás feltételezi az alkotót! Egy a fontos: beszélni róla pro és kontra, és többek leszünk általa. Ebben a cikkben ezt tartom iránymutatónak. Ehhez mérten sok példával és néhány szerintem érdekes és fontos meglátás közreadásával beszélek erről a témáról.

A jelenetfőcím

Egy jelenet helyszínének megtalálása fontos kreatív feladat, amiből az amerikai filmesek mindig jól vizsgáznak. Tudják, hogy a film látvány, és mindig tudják, hogy merre nézzen a kamera.

De a könyvbeli helyszín kitalálása mégis az író feladata, hiszen a helyszín a drámai cselekmény mesélésének egyik alapeszköze, a drámai hármasegység egyik lába. Egy jó helyszín fél siker. Egyrészt egy érdekes, új, még nem látott, vagy így nem látott vizuális közeg, másrészt a drámai történés szimbóluma. Például a thrillerek esetében – ahol a főhős a történet utolsó pillanatáig nem tudja, hogy mi az igazság – egyáltalán nem ritka, hogy a film végén éppen egy világítótoronyban derül fény mindenre.

A jól eltalált napszak ugyanígy meséli a történetet a maga sztereotip történéseivel. Például a reggeli csúcsforgalom megmutatása egyértelművé teszi a reggeli időpontot, és fordítva: a reggel mint napszak megadásával már a tömeg is automatikusan megjelenik a történetben, anélkül, hogy ezt külön hangsúlyozni kellene.

Vizuális írás

A forgatókönyv leírásai, akció sorai leginkább a haikuhoz, a japán képvershez hasonlíthatóak. Aki olvasott már ilyet, az elképzelheti, hogy a verstani követelmények betartása mellett milyen rendkívüli kreativitást, és precíz tömörséget kíván meg ez a forma az írótól, akinek egy eseményt kell ebbe a keretbe belesűrítenie.

Goldman Mit is hazudtam? című könyvében elég hosszan beszél a versekről. Nem véletlenül. Azt mondja, hogy ha valamit rövidebben is el lehet mondani, mint ahogy azt egy vers tette, akkor az a szöveg nem is vers volt. A vers a legrövidebb és a legsűrűbb az irodalom műfajai közül. Aki nem írt még életében verset, akinek még soha nem kellett egy adott forma és szabályrendszer keretei közé szorítania a gondolatait, annak sokkal nehezebb dolga van a forgatókönyv leírásainál, hogy megtalálja a megfelelő szavakat. A vers érzelmekkel teli, jelzős szerkezetekben gondolkodó, aktív igéket használó tömör műfaj, és éppen ilyen a forgatókönyv is.

Leírás és stílus

A jó leírás nagymértékben meghatározza a könyv sorsát! Miért? Mert a könyvnek egyedi stílusa kell, hogy legyen, és ez a leíráson mérhető le a legkönnyebben. Ráadásul a leírás rövid, ezért könnyen olvasható, és amúgy is ezzel kezdődik minden jelenet. És ezzel is végződik minden jelenet, és ennek olyannak kell lennie, ami a jelenet elején olvasható leírásnak épp az ellenkezőjét mutatja. Ez alapján már nagyon könnyen és gyorsan döntést lehet hozni a könyvről.

A jó leírás mind a helyszín, mind a karakterek esetében rövid, célratörő, könnyen átlátható, információgazdag, de úgy, hogy közben csak a kritikus, a feltétlenül szükséges információt hordozza. Ha hosszú, akkor unalmas, akkor átugorják, és akkor információt veszít az olvasó, ami oda vezet, hogy nem fogja érteni a történet összefüggéseit, és így a könyv hamar érdektelenné válik.

Nem az a lényeg, hogy mit mondasz, hanem az, hogy hogyan mondod azt.

A jó leírás lényege az éppen most megtörténő akció leírása. A jó leírás ezért jelen idejű aktív igéket használ, ezek viszik a leggyorsabban előre a történetet. És minél gyorsabban olvasható a könyv, minél hamarabb futja át a szem, annál jobb.

A jó leírás, a jó akció sor három alapelemet tartalmaz: egy karaktert, aki egy drámai szituációban konfliktusba keveredik. (Az Ütközések című filmben Matt Dillon egy rendőrt alakít, akinek egy nőt kell kimentenie totálkáros kocsijából, és kiderül, hogy ez a nő nem más, mint akit korábban egy motozás során szexuálisan zaklatott.)

A jó leírás hangulatfestő, hangutánzó szavakat és metaforákat használ, ezek a képiség eszközei. A leírás valójában egy „olyan, mintha” típusú megmutatás.

A jó leírásnak egyéni stílusa van. Egy jó leírás egy jól eltalált frázis, ami röviden megmutatja, hogy mire is gondol az író egészen pontosan. Aztán ugrik is tovább.

Ne magyarázd túl az akció leírását, például egy verekedés esetében. Általában csak a kezdete és a vége számít, a többi már a koreográfus dolga.

Mindig legyen mozgás (akció vagy aktivitás) a képen.

A forgatókönyv stílusa = az egyértelmű akció meghatározása, ami előreviszi a történetet + egy érzelmi állapot + (subtextes) aktivitás.

Mutasd, ne mondd! Ne azt írd, hogy dühös, hanem azt, hogy (dühösen) lecsapja a tányért a földre, és szikrázó szemekkel elrohan.

Minden műfajnak megvan a maga stílusa és módszere. Teremtsd meg a megfelelő hangulatot (horror: farkasordítás, szerelmes film: naplemente).

A leírás lehetőleg akadály-leírás legyen! Ne csak egy egyszerű tényközlés, hanem egy oly módon megfogalmazott gondolat, ami a karakter szemszögéből nézve a célja elérését gátló tényezőnek látszik. Azaz a konfliktust minden pillanatban kérd számon, akármekkora is az.

A nézők imádják a technikai részleteket! Ezért arra ne sajnáld az időt, hogy olyat mutass meg nekik aprólékos részletességgel, amit még az életben nem láthattak. Almodovar Beszélj hozzá! című filmjében töviről-hegyire megmutatja, hogy milyen is egy matador öltözete és felöltöztetése. Egy szóval jellemezve: bonyolult.

A forgatókönyvíró nem rendezi a filmet, ezért nem is írhat bele erre vonatkozó utasításokat, az ilyen leírás amúgy is csak kizökkenti az embert az olvasásból. Helyette egyszerűen azt írd le, amit meg akarsz mutatni.

A leírás problematikája

A kép mindig konkrét, szemben a szóval, ami egy elvont gondolati tartalom kifejezése. És mivel ez a tartalom komplex, ezért a szó mindenképpen absztrahálás eredménye, nem fejezheti ki hát a teljességet. Hogyan írom le akkor azt, amit le kell írnom a leírásban? Hogyan írom le a képet szavakkal? Röviden és egyértelműen, amennyire csak tőled telik. Csak akkor nagy a baj, ha nem képet ír a leírás. Ha ez így van, akkor az azonnal negligálja a könyvet, és az íróját.

Kinek a jelenete?

Minden filmben két történet fut: magáé a filmé, és külön az egyes jeleneteké, amelyekből összeáll. Itt jelenik meg a kérdés, hogy kinek a jelenete a jelenet, tehát kinek a célja viszi a jelenetet. Ahogy a szekvenciáknál is elhangzott már, hogy azok különálló kisfilmek a nagyban, a jelenetek is hasonlóképpen működnek. Ez is a film fraktálgeometria jellegét erősíti.

A fő és legfontosabb kérdés tehát az, hogy kinek a célja vezeti a jelenetet. A következő pedig arra vonatkozik, hogy ki az, aki ezt gátolja. Végre újra a konfliktusszituációnál vagyunk: adott két ember, akik át akarnak menni a keskeny hídon, de egyik sem enged (Robin Hood).

Megfontolandó az is, hogy egy filmben mindig akkor jön valaki, amikor éppen a legrosszabbkor jön. Ezeket a pillanatokat kell megtalálni: mibe tenyerelnek éppen bele ezek a semmiből megjelenő karakterek. A Csak egy kis pánik maffiózói szinte csak így találkoznak a pszichológussal, berontanak hozzá a kezelésére, a hálószobájába, az esküvőjére. Más filmekben meg pont a főhős szökésekor járnak arra a börtönőrök, amerre addig sohasem.

A karakter első jelenete

Terry Rossio ellenőrző listájában van egy pont, amit itt külön kiemelnék, a 45. számút: mi az első benyomásod a karakterről, hogyan látja ez a karakter a világot, hogyan áll hozzá a dolgokhoz? Például a Csak egy kis pánik című filmben a pszichológus biztonsági játékot játszik. Minden olyan jelenetben felvetődik ez a kérdés, amikor egy új karakter jelenik meg a történetben. És mivel általában nincs túl sok idő egy karakter bemutatására, ezért erre a szempontra nem árt odafigyelni. Az első benyomás a filmben is úgy működik, ahogy az életben.

Húzd szét a pillanatot

Általános iskolai fogalmazásaim közül a hínárosat már ismeritek. Most jöjjön egy másik fogalmazás, abban is Toldi Miklós és a bika esete: „szarvánál fogva vágószékre voná”. Ismerős a szituáció? Magyar Robi osztálytársam fogalmazása volt a legjobb mind közül, mert ő volt az egyetlen, aki nem a fenti, Aranytól vett idézettel intézte el az egész akciót, hanem belement a részletekbe. Valahogy így: „Toldi izmai megfeszültek. A homloka közepén egy ér vastagon kidudorodott, arcizmai remegtek, és az izzadtság patakokban folyt róla. A bika dühösen fújtatott, és a fejét rázta, de nem szabadulhatott a férfi hatalmas markának szorításából. Miklós minden erejét összeszedve, nagyokat zihálva, lépésről-lépésre haladva egyre közelebb és közelebb húzta a habzó szájú bikát a mészárszékhez. A segédek tátott szájjal figyelték az eseményeket.” Kicsit több, és kicsit jobb volt, mint az az egyetlen veretes mondat, ami mindenki más fogalmazásában szerepelt.

Évekkel később a Műegyetemen egy tankörtársnőm kérte egy írásához a véleményemet. Egy vallási körben tartott egy felolvasást egy házasságtörő nő megkövezéséről, méghozzá a nő szemszögéből elmesélve a dolgot. Nem sokkal azelőtt a TV-híradóban láttam pont egy ilyen esetet. Szaúd-Arábiában 10 évente egy ilyen megkövezés még mindig előfordul. Ez nem önkényeskedés, hanem a vallási bíróság döntése. Az asszonyt fehér lepedőszerű zsákba bújtatják, majd derékig beássák a földbe. Aztán néhány fekete csadoros nő öklömnyi kövekkel dobálni kezdi, egészen addig, amíg nem mozdul többet. Már a harmadik, vagy a negyedik kődarab fejen találta a nőt, és a fehér lepedő pillanatok alatt csurom véressé vált. Másodpercek múlva a nő teste már meghajolt, és pár pillanat múlva valószínűleg már halott volt. Ez körülbelül benne is volt az ismerősöm leírásban. Amit hiányoltam belőle, az az volt, ami Kurosawa A vihar kapujában című filmjének párbaj jelenetében viszont nagyon is ott van: a lihegés, az el-elakadó lélegzet, az izzadás, a szívdobogás, az arcpír, a remegő térdek. Hiszen a halál torkában állnak! Ami érdekes, ami drámai, azt elnyújtja a film, de ezeket a képeket megírni az író dolga.

A Felforgatókönyv című film süti-jelenetében adóellenőrünket munkája végeztével a pékkisasszony friss süteménnyel kínálja. A nő csak beszél, a férfi falja a süteményt, kortyolja a meleg tejet, és mindez olyan lassan, és olyan sokáig történik, hogy az ember egy idő után azt veszi észre, hogy a jelenetnek ez a része már nem is egy nassolásra, hanem egy szeretkezésre emlékeztet.

„Csavard ki a citromot”

Gyakran szoktam idézni a Jurassic Park 2. részének azt a szekvenciáját, amikor a kis T-Rex-ért eljönnek a szülei, és nagy felfordulást csinálnak a fennsíkon a kamion körül. Két helyszínen futnak az események egy negyedórán keresztül: a járművön kívül, és a járművön belül. És csak azt használja a történet, ami kéznél van. Sziklapárkányt, megrepedő üvegtetőt, kötelet, sarat, és a benne kígyózó autót. A lényeg, hogy nem kívülről, hanem belülről csűrik-csavarják a drámát. Befelé írás és sűrítés – ezek a szekvencia írásának, de a jelenet írásának is a kulcsszavai. Mutasd meg a drámát több oldalról is, kívülről és belülről, elölről és hátulról, jobbról és balról, fentről és lentről. Amíg van mit kicsavarni belőle, addig ne menj tovább!

Tóth Róbert

(folyt. köv.)