A forgatókönyv rost-szerkezete (2. rész)

A sztori azért van, hogy megváltoztassa a karaktert, a karakter meg azért, hogy megoldja a sztoriban felvetődő problémát. Csak az „együtt és egymásért” hozzáállásból születik film!

Akcióvezérelt vagy karaktervezérelt történet?

Az Inciting Incident (általában a film 10. perce körüli esemény, a sztorit elindító „Indító Impulzus”) az, ahol a sztori és a karakter „egymásba botlik”. Ez a gyakran véletlen esemény természetesen nem véletlen, hanem sorsszerű: pont egymásra van szükségük! (Luke esete a kis robottal formailag véletlen, hiszen az első választásuk elfüstöl, de valójában épp hozzá, az Erő jövendő bajnokához kell eljutnia annak a másodjára választott robotnak.) Ez a koincidencia maga a szinkronicitás, ami a filmet életszerűvé teszi, hisz ez történik velünk nap mint nap. (Érdekes, hogy egy barátom nem szereti az ilyen „kreált” filmeket, az európai művészfilmeket kedveli, ugyanakkor minden életében bekövetkező „véletlen” találkozásra van reális magyarázata, és soha semmilyen „csoda” nem történt még vele. Persze a csodához nagyon fontos az időzítés is!)

Azaz míg egy akciófilmben a történet megoldásához kell valaki, addig egy romantikus vígjátékban a szerelmesek összehozásához kell valami. Míg az első esetben a megoldó személy a kevésbé érdekes, és a hangsúly a csavaros és látványos akción van, és a karakter nem, vagy nagyon kicsit változik, addig a második esetben az események és a szituációk megválasztása egy kérdésnek van alárendelve: a szerelmesek találkozását segíti? Így válogatják meg őket, semmilyen más szempontból nem érdekesek. A történet alig több mint alibi, a szerelmes karakterek az érdekesek, és hogy egymáséi lehessenek, meg kell változniuk, ez a hangsúlyos a történetben.

Nagyon leegyszerűsítve a dolgot: az action-line a főkarakterhez és a plothoz vezet, míg az emotion-line egy úgynevezett Impact karakterhez (általában egy Guardian vagy Emotion karakter) és a legfőbb subplothoz. A Dramatica rendszere ezt elég bonyolultan tárgyalja, nem is kettő, hanem négy történetszálban gondolkodik, de első lépésben célravezetőbb, ha csak akció- és érzelmi szálról beszélünk. A lényeg, hogy a karakterváltozást az Impact karakterünk segíti majd elő (akinek éppen ez a legfontosabb dolga, spirituálisan fogalmazva: a főhősünk lelki fejlődéséért dolgozik), vagy úgy is mondhatnánk, hogy a change az emotion-line erősségének egyenes következménye! Erős emotion-line nélkül ritkán van nagy karakterváltozás egy filmben! Ezt megint csak az akciófilmek és a romantikus filmek alapos tanulmányozásával lehet könnyen belátni.

Az érzelmi szál kialakulása (egy kis mese)

Az általános iskola első osztályának elvégzése után szüleim Balatonra vittek nyaralni, mert ők már tudták, hogy második év elején írnunk kell majd egy fogalmazást, aminek a címe Nyári élményem lesz. Mindannyian megtapasztaltuk kisgyerekként, hogy milyen nehéz is egy mindössze tízmondatnyi fogalmazást megalkotni. Én is megszenvedtem vele: volt benne hajókázás, meg fürdés, meg napsütés, de valami mégis hiányzott belőle, a tizedik mondat. Nem tudtam rájönni, hogy miért, de éreztem, hogy valamitől nem működik. És akkor jött az isteni sugallat, utolsó mondatként a következőket írtam: És egyszer egy hínár elkapott! Egy kicsit franciás lett a befejezés, amolyan nyitott végű, de legalább volt benne egy adag életellenes feszültség. Hiszen szüleim intelme – vigyázz, mert elkap egy hínár, és megfulladsz – valószínűleg minden kortársam számára ugyanígy elhangzott, azaz érzelmileg tudtak vele azonosulni. Volt is nagy vita a fogalmazásom fölött, hogy az nem élmény, ha elkap egy hínár, de hatása volt a többiekre, az azért nagyon is nyilvánvaló volt. Tisztán emlékszem, hogy a tanító néni mosolygott. A hínár érzelmileg megragadta őket, ez egy jó kis konfliktus volt. Ma már persze tudom, hogy ezzel a mondattal kellett volna indítanom. Ezt ott és akkor, hét és fél évesen tanultam meg. Használtam is azután minden egyes fogalmazásomban (az Antigoné volt az egyetlen, ami kevésbé sikerült): érzelmileg megragadni a befogadót, rögtön a történet elején, igen, ez fontos. Mint A Da Vinci-kód elején, ahogy érzelmileg (és fizikailag is) közel megyünk a flagelláns szerzeteshez: gyomorkavaró, de ezzel már ott vagyunk, benne a filmben.

Régen szinte csak erre használták az emotiont, a néző behúzására. A rossz cowboy elterelte a jó cowboy teheneit. A jó cowboy meg utána. Hajsza. Párbaj. A jó győzött. Kész. Miért nézték volna meg ezt a filmet a nők? Mert a jó cowboynak volt egy babája is, akihez néhanapján betért egy pofa meleg tejre. Olyan ember ő is, mint bárki más, szeret, plusz dimenzióval bír, az izmain túl a keble is dagad. Aztán ez a mikro-kapcsolat fejlődni kezdett a filmekben, ami oda vezetett, hogy ma már egy action is csak emotionból vezérelhető.

Mutasd a kapcsolatot

Sokan azt kérik, amikor letesznek eléjük egy filmtervet, hogy mutasd a sztorit, én mindig azt, hogy mutasd a kapcsolatot. Engem elsősorban az érzelmi szál két végén álló ember érdekel, majd ők elmesélik a saját történetüket.

A Malackodók című film annak idején nagy mozisiker volt Amerikában. A film sikere kapcsán valahol a következőket olvastam: Mi érdekli az embereket a vásznon? Más emberek. Olyan emberek, akik nagyon érdeklődnek valami iránt, más emberek iránt. Ez a kis film csupa olyan fiatalról szólt, akiknek mindennél fontosabb volt a barátság és az összetartás, azaz az egymás iránti szeretetük. És ezt őszintén tudta megmutatni a film (első része).

Azért példálózok ennyit, mert nemigen tudom elmondani, vagy megtanítani az emotion használatát, vagy az emotion-line írását, ezt vagy érzi az ember, vagy nem. Sajnos, nagyon kevés embert ismerek, aki ebben profi. A világon nagyon kevesen vannak, akik magas szinten képesek művelni ezt. Ez valami belülről jövő dolog, amit nem lehet hideg fejjel csinálni, ezzel szemben az action-line logikus, ok-okozati szövetének megalkotása lényegesen egyszerűbb feladat.

A család kicsi kincse

Itt van ez a kis (de tényleg kicsi) film, ahol végig az emotion generálja az action-t, még a film végi nagy táncjelenetnél is. Még azt is megengedte magának ez a független film, hogy a történeti ziccereket sorra kihagyja, de talán nem akarták hollywoodi módra elnyálasítani. Mondjuk, ez egy olyan művészfilm, ami közönségfilm lett. Olyan gyenge plotja van, hogy félelmetes. Már a film legelején tudjuk, hogy a kislány, aki nem egy szépségkirálynő, sztriptízt fog táncolni, ebben semmi meglepetés nincs a néző számára. Az egész film gyakorlatilag 0, azaz nulla akció, váratlan fordulat nem is történik benne, a végét meg tudni előre, akkor miért nézzük? Mert az érzelmi szála olyan kidolgozott, hogy mindent elfeledtet, és felold, és még a székhez is odaragaszt. Az emotiont tanítani lehetne ez alapján, megérdemelten kapott Oscart.

Még azt is megkockáztatom, hogy dimenziótlan, gyenge, önmagukban nem túl érdekes karakterekkel volt dolgunk, akik ráadásul verbálisan exponálták saját magukat, de amint egymással foglalkoztak, rögtön érdekesek lettek.

Pillanatok

A filmírás egyik nagy trükkje, hogy a nézőt nyakig el kell meríteni egy érzelmi szituációban, olyanban, amilyenben már volt része. Ha volt, akkor tud vele azonosulni, most már csak annyi az író feladata, hogy a kezdeti behúzás után fokozottan zúdítsa rá a nézőre az általa kreált érzelmi tenger hullámait. Nem kell sietni, szaladni előre a történetben, el kell meríteni a nézőt a pillanatban. Néhány ilyen nagyon markáns pillanat széthúzása a jó író egyik ismérve.

Az 54. hadtest című film (Denzel Washington első Oscarja – ugyanúgy megérdemelte, mint a Kiképzés főszerepéért) tulajdonképpen polgárháborús életképek sorozata, amit 5-8 percenként egy őrületes emotion-punch szakít meg, ami egy jó érzésű nézőt olyan mélyen a széksorok közé küld, hogy csak újabb 5-8 perc múlva képes visszakapaszkodni a székébe. A következő ilyen érzelmi sokkig megint életképek következnek. Rögtön a film elején egy láblevágásnak lehetünk szem- és fültanúi (Ben Hur, Farkasokkal táncoló, Nyugaton a helyzet változatlan): ez mindig működik egy filmben, miközben – ellenpontként – katonatiszt főhősünk karcolásán pepecselnek, és a végén elnézést kérnek tőle, ha fájdalmat okoztak volna neki. (Mi a jó, és mi a rossz, mi fájdalmas, és mi nem? Zseniális jelenet! Ilyen zseniális kétértelműségeket látni folyamatosan Milestone Nyugaton a helyzet változatlan című remekében.) Vagy amikor a filmben főhősünk megkorbácsoltatja fekete katonáját, akit dezertálással vádolnak, egy olyan volt rabszolgát, akit már számos alkalommal megfenyített a gazdája. Ez egy olyan pillanat, amit sehogyan sem lehet jobban elmesélni: filmre termett. A feladat egyszerű, ilyen pillanatokat kell megtalálni a filmhez.

A lift

A liftben játszódó jelenetek szinte kivétel nélkül alkalmasak arra, hogy a legmagasabb fokú érzelmi szituációk helyszínei legyenek: A Da Vinci-kódtól kezdve A szerelem hálójában, a Magánbeszélgetés, A keselyű három napja, A szem mind-mind az intim-szféra ezen helyszínét használják egy-egy kivételesen erős jelenetben, mind ismerjük ezeket, az élet hosszúnak tűnő, de valójában rövid pillanatait, amikor sehová sem nézünk, mert nagyon kellemetlen tud lenni, hogy egy másik ember gondolatai ott matatnak az auránkban.

Amit az utazó ügynökök nagyon is jól tudnak

A logika kapukat zár, az érzelem kapukat nyit! Míg a logika az akció szálra utal, az érzelem az érzelmi szálra. Azt hiszem, hogy ebből is kiviláglik, először kapcsolatot kell teremteni a nézővel, és csak aztán lehet befogadható módon elmesélni számára egy történetet. Ez lehet egy kis szimpátia, ha hősünk a film elején leszedi egy öreg néni egyetlen macskáját a fáról. De lehet egy nagyon egyszerű fogás is: szeresse valaki. Ha van egy nem szimpatikus karakterünk, akit szeret valaki, minden bizonnyal kíváncsi leszek rá, hogy az az illető vajon mit láthat benne.

Az érzelmek emberivé teszik a szereplőinket, még a Csillagok háborúja robotjait is, akik gondosan mérlegelt döntéseik meghozatala után végül improvizatív módon, a szívükre hallgatva cselekszenek. Szemben mondjuk a film összes többi robotjával, vagy éppen az emberi klónkatonákkal szemben is, akik pedig egyenesen robotok módjára cselekszenek.

Nem utolsó sorban a filmnek úgy kell befejeződnie, hogy érzelmileg kielégítő válasszal szolgáljon a közönségnek.

A történetmesélés kulcsa

Ha láttad a Vissza a jövőbe 3. részét, akkor azonnal meg fogod érteni, hogy mire is gondolok: „Úgy gondoltam: kit érdekel!” – mármint, ha a tér-idő kontinuum összeomlik, mondja az öreg professzor, hiszen szerelmes lett. Érzelemből, emotionből minden fordulat megoldható, indokolható, magyarázható, olyan is, amikor a logika kudarcot vall. Akármilyen szituációból kihozható a hősünk, olyanból is, ahol logikai döntéssel nem boldogulnánk, ha a döntést az érzelmeire bízzuk. Egyszerűen gondolja meg magát, mint ahogy mi is megtehetjük ezt az életben bármikor, bármivel kapcsolatban, mindenféle előkészítés nélkül. Minden ember ilyen, ez közös emberi vonásunk. Ezt egy logikai menet kapcsán természetesen soha és sehol nem lehet megtenni. (Az ember emocionális lény, az érzelmeink rabjaiként hozzuk meg a döntéseinket, amiket aztán később racionalizálunk.) A logikai hibamagyarázók sem a film közben, hanem csak utána veszik észre ezeket a hibákat! De ezek nem is hibák, hiszen sok száz ember, aki a filmet készítette, ezt vajon nem vette észre? Dehogynem! Döntöttek: a néző érzelmi fogvatartása fontosabb, mint a megmagyarázhatatlan logikai bukfencen való agyalás.

A Férfias játékok című film legelején, amikor az angol királyi család egyik tagja feleségével és kislányával együtt limuzinjában terrortámadás áldozata lesz, Harrison Ford vajon hogyan cselekszik? Mi történik egészen pontosan, kockáról kockára? Ford egy parkoló autó mögé bújtatja feleségét és saját kislányát, majd – csak egy pillanat töredékéig – a saját lányára néz, majd azonnal az autó utasainak segítségére siet. Proaktív módon cselekszik, támad, hiszen így védheti meg a saját lányát is a legjobban, ki tudja, hogy mi lesz akkor, ha a harc őket is elnyeli. És az autóban egy ugyanolyan ártatlan kislányt akarnak kivégezni, mint amilyen az ő lánya, vagy bárki másé, aki a filmet nézi. Az a lepillantás, az hozza meg azt az érzelmi döntést, amit akció követ. És a film továbbra is így építkezik, érzelmi döntések után következik az akció. Ami természetesen egy újabb érzelmi szituációhoz vezet, amiben majd dönteni kell.

Ha már itt tartunk, a suspense (mint a néző erős érzelmi bevonása) és a jól húzott emotion-line nyújtja-emeli, míg az action-line inkább fogazza a történet fokozatosan és folyamatosan emelkedő ívét, az úgynevezett roller-coastert. Az előbbiek időben hosszan, utóbbi rövidebben hat, és nem áll meg egyedül. Én inkább az érzelmi szál alakítását tartom fontosabbnak, ehhez igazodva a következőképpen summázom a lényeget: Nem annyira a bődületes fordulat (akció), mint inkább a magasabb szintre való emelés (érzelem) kell a sztoriba!

Ahogy a népmesékből is jó ismerjük, az érzelmi szál alakulása valahogy így fest: Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy – boldogan éltek, míg meg nem haltak. Azaz többes szám, szerelem, emotion-line!

Tóth Róbert

(folyt. köv.)