A részletek ereje (2. rész)

„Ha egy kígyó nem mérges, akkor kit érdekel egy filmben?” – William Goldman

A részletek ereje

Az elveszett frigyláda fosztogatói című film elején Indiana Jones egy kígyót talál az őt megmentő hidroplán ülésén. Nem kell megijedni – mondja a pilóta – ez az ő barátságos házi kígyója, amit elhozott magával egy kicsit világot látni. Bruce Willis későbbi cipőlevétele a Drágán add az életed című film elején igazán szépen elő van készítve, szebben, mint Jones kígyóvermes esete, bár elsőre ez nem olyan zavaró. Másodjára már szemet szúr, harmadjára pedig nevetünk rajta. Nyilván nem volt más hely és mód arra, hogy a kígyóiszonyt exponálják. Mellesleg, ha már valamilyen fóbiája kell, hogy legyen egy ilyen utazó angyalnak, egy ilyen szuperhősnek, akkor az csakis egyféle lehet – általános emberi.

Az Expozíció

Az előbbi két filmben egy-egy olyan expozícióval találkozhattunk, amit később majd egy-egy payoff zár. Egy-egy olyan kulcsfontosságú információt kellett a nézővel tudatosítani, aminek dramaturgiai jelentősége van. Muszáj, hogy a néző átérezze ennek a súlyát. Hiszen mind a kígyók, mind a cipőtlenség meglehetősen problémás helyzetet fog eredményezni hőseink számára. És akkor még finoman fogalmaztam.

Az expozíció általában egy markáns „ha ez – akkor ez” típusú gondolattársítás eredménye, azaz nem más, mint egy nagyon gyors és nagyon hatásos agyi kondicionálás, színtiszta, kőkemény manipuláció.

Tulajdonképpen mindent és mindenkit lehet valahol exponálni, bemutatni, felhívni rá a nézői figyelmet, ha később még használni akarjuk. Ebben az értelemben minden fontos képi vagy verbális információ expozícióval felmutatható és payoffal felhasználható.

Expozíció kontra Foreshadowing

Az expozícióval szemben a foreshadowing eredménye a pillanatban él, hatása a tudatalattiból táplálkozik, és nem utal vissza korábbra. Amikor a sejtetés elnyeri értelmét, nem gondolunk vissza a sok, apró, jelentéktelennek tűnő beharangozójára, valószínűleg csak a film újranézésekor esik le a tantusz.

A foreshadowinggal ellentétben az expozíciót azonnal felismerjük, ha visszatér, és érezzük a jelentőségét. Az expozíció önmagát igazolja a payoff-jával, azzal teljes. (Vagy éppen nem, a komikus szembemenetel esetében.)

Az Expozíció használata

Az expozíció általános használata: Reklám – (megerősítés) – felhasználás

Az expozíció komikus használata: Bemutatás – megerősítés – meglepetés

„Puska a falon”

Ha lőfegyvert látunk egy filmben, akkor tudjuk, hogy az el fog sülni, ez már közhely – de működik. Még az Amerikai szépség című filmben is, pedig ki gondolta volna, hogy éppen a látens homoszexuális katonatiszt lesz a hunyó. Igaz, a megtévesztés kedvéért mindenkit „Komámasszony, hol a stukker” módjára gondosan befeketítettek.

De vizuálisan más tárgy is felmutatható a filmben, egy közeliben, ha azt akarjuk, hogy a néző számára jelentéssel bírjon a későbbiekben. De amit a film megtehet például egy defókuszos képpel (amin egy exponálandó tárgyat meg is mutat, meg nem is, mert szájbarágni nem akarja, de az agyunk mégis befogja majd a homályos körvonalait, és később nem éri meglepetésként a tárgy előkerülése), azt egy könyvben nem lehet megtenni. Ott minden leírt szó ugyanúgy látható, és természetesen jelentéssel bír. Ott semmit sem lehet eldugni az olvasó elől, ami azt is jelenti, hogy a könyvben nemigen lehet váratlanul a „kalapból előhúzni a nyulat”.

Bond kütyüi

A James Bond szuperkém-felszerelés darabjai mindenki számára ismerősek. A laborvezető Bondnak, és vele együtt nekünk is, elmondja, hogy hogyan működnek, és ezt szemlélteti is. Például ha valaki fegyvert emel Bondra, akkor a karjait felemelő szuperhős szmokingjának hónaljába épített fecskendő az azonnalnál is gyorsabban ható mérget spriccel a főhős ellenfelének szemébe. Remek, mondja Bond, majd a szuperszmokingban távozik. És a filmben egyszer eljön a pillanat, amikor egy rosszfiú kedvenc kémünket légzőgyakorlat megkezdésére utasítja. És mi abban a pillanatban tudjuk, sőt várjuk, hogy megismétlődjön az, amit a laborban már láttunk. Várjuk, és nem is csalódunk!

Emberi reakció

A remény rabjai című film elején egy friss fegyenc rossz szóval illeti az egyik fejes börtönőrt, aki ezért szó nélkül agyonveri. Később, egy tetőszigetelés alkalmával, ahol főhősünk, Tim Robbins is jelen van kényszermunkásként, börtönőrünk egy kollégájának egy örökségről beszél, aminek nagy részét el fogja venni tőle az állam adó formájában, és nem tudja, hogy mit tehetne ez ellen. Tim Robbins – aki civilben könyvelő – kéretlenül a börtönőrhöz fordul, hogy vajon megbízik-e emberünk a feleségében? A börtönőr azonnal vérszemet kap – tudjuk, neki nem kell sok –, és kis híján lelöki Robbinst a tetőről, pedig ő csak egy tuti tippet akart adni a börtönőrnek. De a börtönőr vérmérsékletét már korábban megismertük, és most sem csalódtunk, azonnal feltette a jól ismert lemezt.

Érzelmekkel tárolás és előhívás

Az emberi agy azokra a dolgokra, információkra emlékszik igazán jól és könnyen, amelyeket érzelmekkel megszínezve tárolt el korábban. Ha már fontos információt kell közölnünk a nézővel, akkor azt egy erőteljes érzelmi konfliktusszituációba tegyük bele, így az információ szinte észrevétlenül kerül be a gondolataink közé, hiszen nem rá, hanem az érzelmi ingerekre figyelünk elsősorban. Az információ felhasználásakor agyunk automatikusan emlékezni fog annak expozíciójára, hiszen az érzelmi tárolás korábban a bevitelt tette észrevétlenné, de most az előhívást teszi magától értetődővé.

Okozattól az okig

Az expozíció esetében nézőként még nem feltétlenül tudjuk, hogy az mire is lesz jó, íróként persze visszafelé írjuk a könyvet, az okozat felől az ok felé, így minden előkészíthető, elpalántálható a megfelelő helyen. Egy forgatókönyvnek nincs olyan sora, amely ne határozott céllal születne. Vannak olyanok, akik az első felvonás végén abbahagyják a film nézését, mert a legtöbb dolgot megkapták, ami a megoldás felé mutat. Az a jó, ha ezeket az információkat nem a felszínen, nem felszínesen kapja meg a néző, vagy ha már nem tudod elrejteni, akkor fesd pirosra, és told a szeme elé! A jól megírt könyv, a jó film flow, azaz áramlat-élmény, mind írói, mind befogadói szempontból, azaz értékeléstől mentes, folyamatosan áramló elnyújtott pillanatok sora, eggyé válás, egyfajta módosult tudatállapot.

Crichton, pro és kontra

Személy szerint Michael Crichton A gömb című filmje annyira felidegesített, hogy annak idején évekig nem mentem moziba. Annyira szájbarágósan jöttek az információk a dialógusokban, hogy a karaktereket nem is hús-vér embereknek éreztem, hanem bábuknak, akik az írói szándék szerint elszavalják a rájuk szabott, nézőknek feltétlenül átadandó információkat.

De a szintén Crichton könyvből írt Jurassic Park Velociraptor-karom expozíciója viszont határozottan idekívánkozik: azonnal a végső harc előszelével nyit a film, és a raptor-karom úgy van felrakva, hogy amikor tulajdonosaik megjelennek, akkor már kellően markolod a moziban a széked karfáját.

Nézzük sorra a raptor-karom előkészítéseit és felhasználását:

1. Egy sivatagi ásatáson egy kisfiú képzeletbeli kibelezésének részletes elbeszélése.

2. A park keltetőjében pici raptorokat nevelnek, a kicsi karmot külön kiemelik.

3. Főhősünk egy fa tetején elalszik és leejti kabaláját, a raptor-karmot.

4. Végre a raptorok „élesben” – emlékszem, hogy a családi mozis, virtuális állatkerti sétára berendezkedett nagymamák és kisunokáik szemüket eltakarva menekültek ki a teremből jobb felé. A családi horror továbbra sem létező zsáner!

A tökéletes trükk – a golyóelkapás

A tökéletes trükk című film „golyóelkapás” trükkjének expozíciója is példaértékű. Először elmondják, hogy a trükk nagyon egyszerű, de a közönség rosszindulatú közbeavatkozása miatt nagyon veszélyes. Másodjára ugyanezt meg is mutatják: hogyan működik a trükk, és miért veszélyes. És végezetül jön a payoff, hősünk nyilvánosan bemutatja a trükköt, és a legrosszabb álmaink válnak valóra, mert a közönség soraiból kilépő bosszúszomjas idegen az általa újratöltött fegyverrel ellövi hősünk ujját.

Tarantino, mint a verbális expozíció mestere

A tarantinizmus, a Ponyvaregény, és az a bizonyos verbális expozíció a lábmasszázzsal: a főnök feleségének „masszőre” egy óvatlan mozdulat miatt egy üvegtetőben végezte. De közben hőseink embereket mennek legyilkolni, amit korábban már említettek, de most tudomást sem vesznek róla, hiszen számukra ez egy rutinmunka. Ekkor úgy tűnik, egyelőre csak mellébeszélésről van szó, vagy elbeszélésről a leendő hullák feje fölött. De közben ez egy nagyon is erős expozíció, hiszen amikor később Thurman bedrogozik, és majdnem meghal, Travolta is majdnem szívinfarktust kap, nem csoda, hiszen akkor már pontosan tudjuk, hogy egy kis lábmasszázs korábban már halált ért. Nyilván veszélyes ezt Tarantino után megpróbálni, ő ebben annyira profi. Másnál kevésbé működik (ha egyáltalán), nála nagyon.

Még egy kis Tarantino: egy felhúzott, fejhez szorított fegyver előtt majdnem mindent lehet csinálni, és mondani, amit az ember csak akar. Néhány percig biztosan. Itt a felhúzott pisztoly, mint a szituációban tartás „fegyvere” teremti meg a kellően magas, életellenes feszültséget.

Woody Allen

Woody Allen Bűnök és vétkek című filmje egy ügyesen kimunkált verbális expozícióval nyit. Egy fogadáson kitüntetnek egy remek szakembert. A díjátadó hosszú beszédben ecseteli, hogy milyen remek orvos, férj és családapa, valamint remek barát a hősünk. A felesége ránevet a férjére, hogy elpirult. Vágás: az ünnepély előtt, otthon. A férfi rutinosan lapozgatja a leveleket, de egyen megáll a tekintete, ami a feleségének szól. A feladó a férfi szeretője! Főhősünk beleolvas, majd a levél a kandallóban végzi. Vissza a fogadásra és az elpirulásra – máris egészen mást jelent. És Woody Allen szinte csak szavakat használt ehhez, de hogyan. Mit mondhatnék, úgyis mindenki tudja: Dialógusírás? Woody Allen!

Tóth Róbert

(folyt. köv.)