A TV-filmeknél, amilyen az előbb említett sorozat, vagy amilyen a Columbo is, nincsen a történetnek harmadik tagadása – azaz sosem korrupt a rendőri rendszer. Ez egyedül a mozi világában lehetséges. A TV-ben a történet vége, hogy a nyomozók elfogják a bűnöst, és a világ, amelyben a történet játszódik: tökéletes.
Kezdet és Vég
Mozi kontra TV
Ha egy mozifilmnél hiányérzetünk marad a film végén, az gyakran az utolsó tagadás hiányával magyarázható. Ha a könyvünket írjuk, legyünk biztosak benne, hogy eljutottunk az értékünk tagadásának utolsó fázisáig, akkor biztosak lehetünk abban is, hogy amit írtunk, az mozifilm.
A „happy end” képlete
Leggyakrabban az alapérték legnegatívabb aspektusától indulunk, azaz a tagadás tagadásából, tudva, hogy mi lesz a pozitív tetőpontunk. Ez történik a Casablanca esetében. A legszörnyűbb helyzettel kezdünk, és lassan kisüt hőseink feje fölött a nap – képletesen értve.
A kis szemtanú, bár rendőrfilm, fordított irányban, a happy end felé járja be a tagadás útját, nagyon gyorsan kiderül Harrison Ford főnökének kétszínűsége, és végül az igazság győzedelmeskedik. A Kiképzés című film ugyanígy járja be a háromszoros tagadás lépcsőfokait. A 16 utca című film esetében ugyanez a helyzet, ugyanakkor egy twisttel az eredeti felállást is használja a történet a harmadik felvonásban, hiszen Bruce Willis is bevallja, hogy korrupt volt.
A Micsoda nő esetében is így építkezik a történet. Ha a szexet, mint alapértéket a legnegatívabb oldaláról szemléljük, akkor főhősnőnk a film végére a szex legpozitívabb értelmezéséig jut el: szex mindenkivel, aki fizet – szex egy emberrel, aki fizet (első felvonás vége) – szex senkivel, mert szerelmes lett (második felvonás vége) – szex egyetlen emberrel, akit szeret, és aki feleségül veszi.
Tímea
Egyszer meghívtam egy lányt az Operaházba Puccini Tosca című operájára. Nem titok, akkor sem volt az, hogy mindezt udvarlási céllal tettem. Tímea is tudta, hogy részemről miről van szó, és elég nehezen mondott igent a meghívásomra. Hogy miért írom le mindezt? Mert kíváncsi vagyok, vajon ki tudjátok-e találni, hogy ennek a meghívásnak – és az erre való eljövetelnek, mint értéknek, mi a harmadik tagadása, ami az életben – ha hiszitek, ha nem – de valóban megtörtént! Hagyok egy kis gondolkodási időt.
Fokanov, mint Scarpia
Nem tudom megállni, hogy ne térjek ki egy gondolat erejéig az operára, és benne a zseniális Fokanov Anatolijra! Fokanov Scarpiaként maga volt a Sátán, a hátam is beleborsódzott, ahogy rám nézett (a zsöllye elején ültünk)! Évekkel korábban, szintén Tímeával, Rigoletto szerepében láttuk – felejthetetlen volt abban is. Igazi művész, a szó legnemesebb értelmében, ami számomra egyet jelent: alázatot. Van még valami, amiről itt szólnom kell: az opera elképesztő mértékben sűrített dráma, ahol az egyes konfliktusszituációkat felvonásokra húzzák szét, és énekelt dialógusokkal bontják ki! A drámai gondolkodás- és írásmód elsajátításának egyik legjobb módja, ha az ember operába jár.
Menekülők
Álljon itt egy másik történet vázlata, aminek a rendbe szedésével 2006 tavaszán bíztak meg, majd azután, hogy „a mór megtette a dolgát”, kivették a kezemből a revizionált sztorit. Több szempontból is jó (rossz) példa az eset a magyar filmes gondolkodásmódra, ugyanis a döntést nem szakmai szempontok alapján, hanem önös érdekekből hozták meg. (Itt érdemes megjegyezni, hogy egy dilettáns író mindig az általa leírt szavakat védi, míg egy profi író minden esetben a dráma érdekeit.) A történet a 10. változatánál tartott, de sem karakterváltozás, sem érzelmi szál (legközelebb írok róla) nem volt még benne, mint ahogy a harmadik felvonása sem volt kitalálva, a történet csak be volt fejezve! Az írója azt sem tudta megmondani, hogy mit akar üzenni a történettel! Nem érezte azt sem, hogy a háromszoros tagadás paradigma alkalmazása milyen limitációkat kíván meg. Egészen konkrétan, mivel menekülőkről van szó, akiket valakik el akarnak fogni, a drámát egy épületbe kell beszorítani, ha a szabadságot, mint értéket akarjuk a történetben körbejárni. Az alábbi sor alapján ez nyilvánvaló: szabadság – házi rabság – börtön – szabadság, de más értelemben. Mit jelent az, hogy szabadság, de más értelemben? Erre én azt találtam ki, hogy a menekülő főhős nem keresi tovább az objektív szabadságot, a szubjektív szabadságot választja, mert úgy gondolkodik, hogy a szabadság nem egy fizikai állapot, hanem hozzáállás kérdése. Gondolkodását megváltoztatta annak a szerelme, aki a házában elbújtatta őt. A főhős immár a következőképpen látja a világot: „Ha a szerelmem közelében lehetek, akkor a rabság is szabadság, míg ha távol vagyok tőle és szabad, igazából mégis rab vagyok.”
Tímea és a „háromszoros tagadás paradigma” az életben
Nézzük, mi történt az operában! Az operameghívás az alapérték. Melyek lehetnek a lehetséges válaszok, pontosabban melyik a legdrámaibb válasz a meghívásra? Az első tagadás esete ez: betegség miatt nem jön el. A második tagadás esetében – ez az ellentét –: kerek-perec visszautasít. És vajon mi lehet a harmadik tagadás ebben az esetben? Eljött – de itt a nagy csavar – melegítőben! Egy agyonmosott, kopott, nyúlott, kékesszürke melegítőben és sportcipőben, én meg ott feszítettem szmokingban, csokornyakkendőben, mintha Oscar-díj átadásra mennék! Más szavakkal végigjárva a sort: jövök – jönnék, de nem tudok – nem jövök! – jövök, de ezt akartad?
Az este végén majdnem elsírtam magam, mert belekezdtem egy játszmába: azt kezdtem el firtatni, hogy miért nem működik a kapcsolatunk. Szerencsére észrevettem magam, és leálltam! (Ha valaki nem akar részt venni egy játszmában, akkor erre a másik fél gyakran gyerekes reakciót produkál – elsírja magát, mert a másik nem akar vele játszani!)
Tímea egyébként emberi kommunikációját is a fenti tagadás-sor alapján a végletek felé vitte el, egészen befelé forduló életet él.
Valamit nem szabad elfelejteni: a játszmát mindig az nyeri, aki elkezdte, és ezt a játszmát nem én kezdtem! Én nyílt lapokkal játszottam, és ez nem játszma (a játszmában rejtett célokért harcolunk) – az udvarlási szándék kijelentése Berne elnevezésével élve „művelet”. Hogy Tímea mindig azt mondta, hogy drámaian búcsúzom el tőle, ehhez a hosszan tartó, alaposan kidolgozott és lejátszott játszmához képest gagnek minősül csak. Maugham az Örök szolgaság című művében egy ilyen esetet mesél el. A drámából készült film döbbenetes erővel mutatja fel ezt a szexuális játszmát a zseniális, magyar származású Leslie Howard és Bette Davis felejthetetlen alakításával.
A „háromszoros tagadás paradigma” karakterológiai értelmezése
Tímea példájánál maradva, az első felvonás a külső ellenfél terepe (betegség miatt nem jön el), a második felvonás ellenfele intim, közeli (baráti, családi, szerelmi) ellenfél (személyesen utasít vissza), míg a harmadik felvonásban belső (saját magunk) ellenféllel van dolgunk (eljön, de én érzem rosszul magam, és vívódom, hogy mit csináltam rosszul).
Egy film menetében az ellenfelek sora a fenti módon válik egyre erősebbé! Ahogy korábban fogalmaztam, az intim ellenfél a legerősebb ellenfél, annál már csak egy erősebb van, amikor a harmadik felvonásban a hősünkre záródik a történet, és személyessé válik, akkor saját magával kell a legnagyobb harcot vívnia.
A szerelem hálójában ebből a szempontból is remek példa: az első felvonásban egy ismeretlen ellenfél akarja tönkretenni a főhős boltját, a másodikban már ismert és kedvelt személy az ellenfelünk, míg a harmadik felvonásban a főhős legnagyobb problémája, hogy beleszerethet-e üzleti ellenfelébe.
A Csillagok háborújában Luke első felvonásbeli ellenfelei birodalmi katonák, a második felvonásban mestere az „ellenfele”, aki az erő használatára tanítja, míg a film végén saját magával vívja a legnagyobb harcot, hogy használja-e az erőt.
Ha most a Pókember 3. részére figyeltek, ott a főhős legnagyobb ellenfele önmaga lesz, mint ahogy Luke ellenfelei is ezt a sort járják be a Csillagok háborújától A Jedi visszatérig: először az idegen birodalom, majd az apja, végül a saját döntése okozza neki a legnagyobb problémát.
A könnyek ereje
Szent meggyőződésem, hogy az olyan filmnél, ami közben, de legalább a végén a néző nem nyúl a zsebkendője után, valamit elhibáztak (általában a harmadik tagadást). A film: érzelem, és ha a könnyek nem indultak meg, akkor a film érzelmi kommunikációja kudarcot vallott. De erről majd legközelebb.
Tóth Róbert
-
A “happy and” -el kapcsolatban lenne egy kis mondandóm:
A filmtörténet klasszikus alkotásainak 90 %-ka filmdráma. Ez tény. Ezeknek a filmeknek elég jelentős része NEM “boldog vég”-el fejeződik be.
Az értékes filmeknek van egy iratlan küldetése. A nézőben bizonyos fajta katarzist kiváltani, és hogy ha kijövünk a moziból egy kicsit többé váljunk a film által.
A “happy and” egy hamis illúzió. A dialektikus (ebben az esetben gondolkodtató) filmdráma azt kell hogy sugallja hogy a világon mindenkinek megvan a saját kis igazsága. Tehát a “jó” nem egészen jó, a “rossz” pedig nem egészen rossz..
A “szomorú vég” vagy a nyitott befejezés az igazi katarzis. Az ember egy mélyebb “tüskével” jön ki a moziból, tehát lelkileg jobban felvértezve, és ez segíthet abban hogy esetleg a saját problémáinkat is tudjuk kezelni az életünkben (ha van, vagy lesz..)A film két fajta módon tud minket vígasztalni(tanítani).
1. Didaktikus módon. Azt üzeni a film: “Problémád van van az életben…? Ne bánkódj egyszer minden jóra fordul…!” (Tehát happy and)
2. Dialektikus módon. Ekkor a film azt üzeni: “Problémád van az életben..? Nem biztos hogy jóra fordul minden, de láthatod hogy másoknak is van. Mint pl. ebben a filmben..!”
Persze ha valakinek erre nincs “antennája” akkor az egész tárgytalan.
És persze példálózhanék filmek tucatjával. Fellíni: Országúton-jától, egészen Sam Mendes: Amerikai szépség-éig
(Forman: Ragtime, De Sica: Biciklitolvajok, Wajda:Hamu és gyémánt, Benton: Kramer kontra Kramer, Sinise: Egerek és emberek, stb stb stb…Szóval ez a “happy and” mánia lehet hogy a mai világ terméke, és persze az is lehet hogy Tóth Róbertel nem “egy malomban őrlünk” ( a filmes példák alapján értem, és nem csak most, hanem úgy általában…)
-
Helló.
re-ágálnék.1. szerintem a filmtörténet összes alkotása filmdráma. még a pókember3 is, pedig az aztán…
.
2. az “értékes film” definíciója igen szubjektív, van például a szememben értékes pornófilm is, bár más szemétnek gondolná. de ez nem zavar, mert ahány ember annyi vélemény, annyi ítélet és annyi érték.
3. azt hiszem a filmeket nem szabad kizárólag a végük/tanulságuk/karaktereik/stb. alapján kategorizálni, csoportosítani. az egészet egy szerves egységben érdemes szemlélni. ilyen egységben kezelve egy felszabadítóan kacagtató filmdráma is tud legalább annyira katartikus lenni, mint valami könnyfakasztóan végletes hangvételű siratódal.
4. azt sem lehet egyértelműen meghatározni, hogy:
a, az egyetem tanít,
b, a gyónás vigasztal,
c, a film szórakoztat, stb…
legalábbis nálam ez annyi tényező függvénye (hangulat, élettapasztalat, ízlés, kulturális háttér, én-tudat,…), hogy abszolút modellezhetetlen. engem nevel, tanít, szórakoztat egyidőben, sőt, feldúl, felszabadít, és néha baszottul untat vagy idegesít.
az egész elég megfoghatatlan.5. egyébként én a harmadik megközelítés, a diabetikus megközelítés híve vagyok, azaz ha egy sztori túl szirupos, felmegy a vérnyomásom..
egyébiránt mit szóltok ahhoz, hogy a régi jó ómagyar VUK történetet pár koncepcióvesztett szakember újraalkkotja “európaivá” akarva tenni az kedves rókakölök túlontúl magyar karakterességét. aszongyák, “ez egy európai VUK lesz”…
véleményem erről túlhaladná eme fórum kereteit, így nem is erőltetem rá senkire.
mindenesetre a VUK nekem katartikus volt, a maga “happy end”-jével is.
Pá.
-
Szia screen,
nem akarok vitatkozni, sokban egyetértek. Én inkább az irónikus befejezésre voksolnék: hát igen, ilyen az élet. Fiatalabb koromban én is jobban elutasítottam a happy endet, de ma már sokkal jobban igénylem. Mint ahogy a moziba járók többsége is, erről pedig már korábban sokszor cseréltünk eszmét. Remélem, személyesen is fogunk a Filmírás szülinapján!!!
A befejezésekről is lehetne kicsit értekezni itt, a tragédiáról, a katarzisról, a boldog végről. Azt hiszem, írtam valahol, hogy az amerikai film nem a jó, hanem az érzelmileg kielégítő véget presszionálja.
Ide jönne még egy gondolat, de otthon elő kell keressem…
Szia, Rob
-
Szia Tad,
re-ágálás és diabetikus… Olyan, mint amikor valaki pénzért ír egy könyvet ezoterikus témakörben, azaz egoterikusban…
1. Mert milyen a Pókember 3? Dráma, hogy mennyire rossz, ahogy mondják? De ne keverjük a zsánereket, kérem: családi pornó és családi horror…
2. A hallgatóimnak én is szoktam ilyeneket mondani: kétféle filmet szeretek, a kosztümöset, meg a kosztüm nélkülit…
3. Ha már a Végről beszéünk, fontos a befejezés. Engem az lep meg, hogy sokan olvasták a McKee könyvet, de eddig nem sok jelét láttam, hogy értették is volna, vagy hogy használnák. Éppen a 3x-os tagadás az egyik, ha nem a legfontosabb dolog benne!
4. Ha egy film “elfelejti” kiaknázni azt, ami benne lehetett volna, az mérhetetlenül idegesít.
5. Pengeélen táncolás!Vuk 2 és Macskafogó 2. Én nagyon kíváncsi vagyok, de – őszintén – nem remélek túl sok jót.
Remélem, hogy jössz a Filmírás szülinapra!
Szia, Rob
-
Őszintén szólva, nekem ez a cikk zavaros volt.
Nem értem, nem érzem, illetve kicsit olyan, mintha valamiről eszedbe jut valami, arról még valami és a végén “hol is tartottunk?”. -
De azért találtam benne hasznos információt is
-
Szia Peti,
“A „happy end” képlete” és “A „háromszoros tagadás paradigma” karakterológiai értelmezése” közötti személyes részeket vedd ki, akkor maradnak a közismert filmpédák, amelyek a cikk első részét egészítik ki.
Szia, Rob
-
áhámm!
-
Szia Rob!
Szívesen mennék a szülinapra, de pont akkor (ippeg és ilyesformán) olaszország zordon bércein (dolomitok)
a, teszem kockára az életemet,
b, fagyasztom be a seggemet,
c, próbálom lefejteni a meggörbült hágóvasat az orromról…(tessék kérem szabadon választani, amúgy ízlés és jóérzés szerint)
szóval Pókember 3.
az ember azt gondolná, hogy könnyű kritikát írni egy olyan filmről, ami olyan rossz, mint egy jégcsákány az ember fagyott valagába a dolomitok elhagyott jégrengetében (öh… nem mintha tudnám persze… hehe)
hááát vicces-lehúzós kritikát írni talán az, de használhatót kevésbé.
ráadásul nekem megvan az a tévképzetem, hogy egy rossz filmből többet lehet tanulni.a pókemberrel, mint koncepcióval alapvetően is sok a baj.
először is képregényre lett optimalizálva (ezt értse mindenki úgy, ahogy írva vagyon, bleee)
itt most nem a látványra gondolok, mert a hálóhinta filmen is üt. minden másra. leginkább stan lee stílusára.
na a filmen ez nem tudott átjönni. és túl sokat is akartak, mint a szar(ka).
van
homokember,
szimbióta,
venom,
zöld manó (fia), és majdnem a fehér ló fia.tudjátok, a kevesebb néha több.
a filmmel nem alapvetően az a baj, hogy koncepciójában nem adja vissza a képregény fő erényeit. ezt nem is vártam.
én egy filmnek mindent elhiszek, ha….szóval az alkotók általában a történetnek viszonylag az elején felállítanak egy szabályrendszert, bemutatnak egy univerzumot. ha ehhez konzekvensen ragaszkodnak, akkor oké, hiteles lesz még akkor is, ha apró zöld uborka-szeletek a főhősök. ha a film során a balfékek a saját szabályrendszerüket rúgják fel, na az az igazi gáááz. itt ez történt.
így ráadásul az érzelmes részek parodikussá, a viccesnek szánt szkeccsek szánalmassá váltak.itt vetnék fel egy igen érdekes elképzelést. egy kollégával agytornaként azon töprengtünk a minap, hogy milyen ismert karaktert kéne (csak poén szintjén is) teljesen újragondolni.
máshogy fogalmazva, ha hálivúdban lennénk, pénzünk mint a redvás hó az olasz hegyekben, akkor mi lenne az a sztori, ami szakmailag igen szép kihívást jelentene.első gondolatra kettő ilyet találtunk:
1. pókember (pedig akkor még nem is tudtam mennyire elbándizzák a 3. részit neki,
2. macskanő. (náhát az ám egy szép falat)kollégám szerint a macskanő egy fos, azzal nem hajlandó foglalkozni, sőt még akkor sem lenne az, ha hálivúd legelismertebb vagy legismertebb írója lenne annyi pénzzel, mint macskanőn a bolha.
maradtunk a pókembernél. nehéz falat. leginkább azért, mert a pókember elég ellentmondásos karakter. lássuk be, nem normális dolog kockás ruhában a háztetőkön hintázni és közben középiskolában majd egyetemen éltanulónak lenni – multimilliomos bűnözőket kakivá verni, közben poénkodni, és szegény csóró fotósinasnak lenni egyszerre. adná magát a dolog, hogy a faszi nem normális, lökött, bolond, de legalábbis némiképp skizoid hajlamú, mint minden kettőséletű szuperhős. (ebbe a képbe remekül beilleszthető lenne a pókösztön jelensége) na de hogyan is lehetne egy ünnepelt karakterből egy elmebeteget csinálni??? a vetítések után befordult amerikaiak tömegével mennének a dolomitokba az első gleccserbe fejest ugrani. de csak miután nyilvánosan meggyújtják a hajam és kalodába zárnak a time square-en kirsten dunst társaságában (aki nem csak csúnya de gatyarohasztóan unalmas is).
szóval ami krisz nolan-nek sikerült a batmannel, az itt nem működik.
hát akkor mi lenne az a megközelítés, ami ebből a skizofrén bohócba valami emberit vihetne?
mi jutottunk valamire, de ezt nyilván nem írom le.
csak úgy felvetettem. hogy ne tudjatok aludni.Pá.
-
no, még egy kis eszmefuttatás, így korán reggel még megy…
VUK 2 témában.
azt írtam fentebb, hogy az alkotók koncepciója szerint az ízig-vérig magyaros vuk-ból egy európai vukkot akarnak csinálni.
mikor ezt olvastam beleborzongtam…nem azért, mert hithű ómagyar harcosként féltem a nemes és dicső kultúránk eme veres-szőrös ékkövét az európai globális szenny rárakódásaitól. áhhhh… dehogy.
az én problémám az ezzel, hogy egy nagyon jól kitalált, nagyon magyar alkotást herélnek ki.
ezzel legjobb esetben is csak egy sokadik kedves nemzetközi és politikailag korrekt erdei karakter nyüglődései kerülhetnek vászonra. természetesen lelkes amatőr előadásban.nagyon jó példa a totális koncepcióvesztésre.
jövőnk záloga…
cégünk reklámja…Pá.
-
Sziasztok,
Esteveznek:
amikor saját példát írok le, az azért is van, mert kíváncsi vagyok, hogy általában meddig lehet elmenni egy írásban, mi az, amit még egy olvasó elfogad belőlem, és nem csak tőlem. A másik ok ennél is erősebb: ilyen az élet. Tehát amiről írok, az az életben is jelen van, megtörténik. A forgatókönyvírás szabályai empirikus úton alakultak, alakulnak. Ha ilyen példát tudok mondani, saját tapasztalatot, talán elfogadhatóbb egy filmbeli példa is. (Volt a hallgatóim között olyan, aki csak így fogadott el érvelést a filmes történetmesélés természetéről.) És közben ebben a cikkemben számos rekapituláció is jelen volt, tehát olyan dolgokat használtam vissza, amelyek már ismertek lehetnek. Valóban eltértem kicsit a témától, de a karakterológia területén az emberi játszmákat megkerülni nem lehet, ha már a 3x-os tagadás utolsó stációja szóbajön. Számomra ez egy magától értetődő, folyamatos gondolatmenet volt. .-) Ja, és ne feledkezzünk el arról sem, hogy a forgatókönyvírás spirituális tevékenység. A szabályok használata senkit sem tesz történetmesélővé. Vagy az az ember, és fejleszti magát, vagy nem az. Mint ahogy nem mindenkiből lehet gitárvirtuóz. Azt biztosan tudom, hogy én a gitározáshoz antitálentum vagyok, nem is erőltetem. Viszont azt látom a hallgatóim szemében, hogy a filmes példát ezoterikus, vagy életbeli példával tálalva leesik nekik a tantusz.
——————————————————–
screennek az idézet Goldman-től:
A hollywoodi filmek olyan igazságot közölnek, amit már tudunk; megnyugvást, biztonságot adnak. A független filmek elbizonytalanítanak.
Gondolom, hogy nagyon otthon vagy David Bordwell: Elbeszélés a játékfilmben c. könyvében, bevallom, én csak elkezdeni bírtam, de szívesen venném belőle a lényeget, ha itt egy vagy több cikk keretében kifejtenéd. Mivel ez a késszel, és nem a létrehozással foglalkozik, nem szenteltem neki eddig időt az életemből. De perifériálisan azért érdekelne…
———————————————————
A befejezés lehetőségei (egy megközelítés):
- a karakter eléri, amit akar: siker
- a karakter megváltozik: change
- a karakter elbukik, de nem sokkal előtte megtanulja a leckét, amit meg kell tanulnia, de már későn: tragédia
- a karakter nem tanul, és elbukik: pusztulás
- a karakter nem tudja megtanulni a leckét, nincs change, újra elköveti a hibáit, de a néző felismeri a hiba megoldását, ő tanul: fekete komédiaA Dramatica elméletében is kulcskérdés a befejezés, amelyet 2 dimenzió mentén kezel:
Egyik a végeredmény: siker vagy bukás – tény, teljesült-e a kitűzött cél
Másik az értékelés: jó vagy rossz – a főkarakter személyes, érzelmi vizsgálata
Ennek fényében 4 befejezése lehet egy történetnek:
Siker/Jó = Happy End
Bukás/Rossz = Tragédia
Siker/Rossz = Személyes tragédia
Bukás/Jó = Személyes diadalDe ez Szirányi Peti scriptdoctor asztala, bocs, hogy idekevertem, de annyira kívánkozott! Részletekkel őt kell keresni a Dramatica ügyében!
Sziasztok
-
ez kicsit olyan, mintha vonalzóval és szögmérővel szerkesztenétek a történeteket…
-
… holott körzővel és tolómérővel kell…
-
Szia,
ezért nem is tudok többnyire mit kezdeni a Dramatica spiritualitás-mentes, színtisztán leszűrt tudományával, mert valahogy az élet hiányzik belőle. Illetve van benne, de magyarázatként “két világ mesterének” kell lenni, hogy megfogható legyen a dolog. Duális világban ez nem is megy máshogy.
De ugyanezért remek iránymutatás is!
Szia, Rob
-
Ismerem Goldman könyvének eme tézisét (márhogy a hollywoodi “happy end filmek” biztonságot adnak, a függetlenek meg elbizonytalanítanak..)
És meg is értem valahol hogy a nagyobb tömegek inkább ezt a megnyugvást kereik a filmekben, csak az ilyen emberek emocionálisan “egy helyben járnak”
Sok ember nem szeret a -filmekben sem – provokációval találkozni, mert akkor a meglévő világnézetét -esetleg – felül kell bírálni, és ez egész egyszerűen nem kényelmes…!!
A provokáció ugye mit jelent..? Ellentétes vélemények mesterséges szándékolt ütköztetése. De ne feledjük uj gondolatok mindig ilyen ellentétes vitákból születnek. Két azonos világnézetű ember nem fog egymásnak uj dolgokat mondani csak megerősítik a meglévőket magukban!De ettől függetlenül el kell fogadnom azt is hogy olyat filmet (is)kell gyártani amilyenre (tömeg)igény van.. sőt ebből kell többet!
-
ötlet…
nincs kedvetek konkrét filmeket is fikázni ezen az oldalon?
el tudnék képzelni egy olyan megoldást, hogy adott filmről két kritika kerül fel, egy pozitív, egyet pedig olyan készít, akinek nem tetszett.
aztán lehet azokon nyammogni, csámcsogni, rágódni, merengeni, esetleg idegeskedni… nem, dühöngeni… törni-zúzni, igen, mindent porrá pozdorjává, szilánkosra… (bocsánat, elragadott a hév)
-
Szia screen,
csak egy adalék még: ha megnézek egy romantikus filmet, és sírok rajta egyet, akkor karmikus és érzelmi blokkokat old a film, néha jobb, mint egy kineziológus. (A film rekreációs ipar is.) Ha ez segít, és segít, akkor nem gondolom, hogy helyben járnék, hisz az érzelem kapukat nyit, míg a logika kapukat zár, ahogy mondják… Szóval nyit, más dolgokra is. És a filmet azért is nézzük, mert a mai embernek eléggé elcsökevényesedett a karma-tudata, ami a filmbeli hősnek vagy rendben van, vagy a film végére rendben lesz. Így éljük meg a karmikus hiányunkat, illúzióban, filmen, de legalább valahogy! Ha egy “rossz” film rosszá tesz, akkor egy “jó” film jobbá.
Én is szeretek és nézek másmilyen filmeket is, nem csak közönségfilmeket, de hát itt elsősorban erről is írok…
Szia, Rob
-
Tadnak:
Szia Tad,
szerintem pókember Bruce Willis is lehetne, a Die Hard 4. trailere (leginkább, amikor egy autó rájuk akar esni) alapján.
Rob
-
na azzal a jelenttel darázsfészekbe nyúltál Robbie…
de nem kifejezzetn azért, mert a pókinger beremeg a jelenet hatásvadász valószerűtlenségétől… volt benne nekem mindig vmi zavaró és csak mondatod kapcsán mászott elő a frusztráló gondolat tudattalanom gatyaszárán.ugye abban meklén és a haverja majdnem agyoncsapásra kerül
egy arra szálló gépjármű által. vala az jelenet veszélyes és meleg helyzet e.
oszt másik két szabályosan arra haladó gépjármű képezi fizikai gátját a tragédia bekövetkeztének. szerencséje volt.
ez az ami nem stimmel.
régi jó meklénünk ugyanis mindig hadilábon állt a szerencsével, mondhatni a tárgyak egyenesen ellene dolgoztak: (die hard1: a géppisztoly hevedere, ami a liftaknában lógó meklént halálközeli élmény birtosává avatja; die hard2: a repülőgép kifutópálya fém csatornafedele, ami hogyhogynem beleakad hősünkbe) a harmadik részt nem említem, mert azt nem szeretem.
szóval még a tárgyak is meklén ellen dolgoznak.erre itt most szerencsével és két arra haladó ártatlan autós élete árán menekülnek meg.
ez annyira abszurd, mintha a Vukkot megcsinálnák 3D-ben, EU-konform kis édes ragadozónak… hehehe!egyébiránt nem hiszek a gravitációban. szerintem az csupán áltudományos ürügy a kiábrándult tárgyaknak, hogy magukat a földre vethessék…
-
Minap láttam a Harakiri c. filmet az Örökmozgóban: példaértékű, ahogyan ez a film körbejárja a tisztesség és a becsület témáját, hiszen egy szamurájokról szóló film nem is igen tehet mást!
-
Superman ellenfelei a trilógiában a tagadás-sor alapján:
Superman 1: Lex Luthor
Superman 2: kriptoni “kollégái”
Superman 3: saját maga -
Milyen borzasztó neveket tudnak kitalálni.
-
A másik én:
alapérték: igazság, törvényesség
a film vége nem is lehet más, mint egy öntörvényű rendőr akciója, ami viszont számomra kiábrándító volt…A királyság, ami szintén egy nyomozós, igazságszolgáltatós film, az elején elhallgatott mondatot a végén visszaadva más dimenzióba helyezi a történetet, ami egyúttal transzcendens mélységet is ad a történetnek.
24 hozzászólás
Hozzászólások hírfolyam
Trackback link: http://www.filmiras.hu/2007/05/16/hogyan-irjunk-kozonsegfilmet-iv-resz-2-resz/trackback/