Struktúra, struktúra, struktúra! (5. rész)

Arról már korábban többször is esett szó, hogy a dramaturgia a néző egyfajta érzelmi manipulációja, ha úgy tetszik, a film az egyetlen legálisan árusítható drog. Ez a kijelentés a film bizonyos agyi folyamatokra gyakorolt hatása miatt nagyon is helytálló.

Manipuláció, függőség, meditáció és felelősség

Szerintem mindenki ismer olyan embereket, főleg idősebb nőket, akik mondjuk délután öt és fél hat között se látnak, se hallanak, még a telefonjukat is kihúzzák, mert a TV-ben éppen a kedvenc sorozatuk megy ebben az időben. Hogy ilyenkor számukra megszűnik létezni a világ egy része, az egyfajta idegi kondicionálás eredménye.

A nem televíziós műfajok közül például a horrorra is igaz ez a kijelentés. Jómagam is ismerek olyan embert, aki óriási, faltól-falig polcokon tartja megszámlálhatatlan horror-kazettáját. Mint tudjuk, a horror rendelkezik a legkötöttebb formával, ha a példa kedvéért most nagyon egyszerűen szeretném jellemezni ezt a zsánert, akkor 3 percenként kötelezően, de váratlanul ki kell ugrania egy szörnynek a szekrényből. Ha ez nem történik meg, a horror nem úgy működik, ahogy kellene neki. De mivel a legtöbb esetben ez óramű pontossággal megtörténik, a hatása sem marad el, feltételes reflex alakul ki a rajongóban a horror zsáner működési mechanizmusával kapcsolatban.

Meditációs gyakorlatok

Régebben azt mondtam a hallgatóimnak, hogy felejtsék el az agykontrollt, a Reikit, a jógát, mert ha megnyugszik az elméjük, akkor ez a másokkal való kapcsolatukban is megmutatkozik majd, ami végül a munkájukban a konfliktus-kerüléshez vezet, és a forgatókönyvírónak éppen a konfliktus-keresés a feladata. Ha a hétköznapi konfliktus eltűnik az életükből, akkor milyen tapasztalatból merítenek majd? (A konfliktus szoros kapcsolatban áll az emberi játszmákkal, ami pedig egyfajta automatizmust is feltételez az emberek társas kapcsolatában. A meditáció pedig éppen az automatizmus, és így az emberi játszmák leállításának módja.)

De közben ennek az ellenkezője is igaz (hiszen duális világban élve egyszerre lehet igaz valami és annak az ellentétje is): ezek a meditációs módszerek vezethetik el az írót az igazi kreativitáshoz.

Mi a csudát tudunk a világról?

Ha valaki nem látta volna ezt a filmet, akkor itt az ideje, hogy megnézze. A kandalló előtt ülő neurológus világosan elmagyarázza, hogy hogyan is működik az emberi agy, és az ember, ha folyamatosan ugyanolyan ingereknek van kitéve.

A tartós stimulálás hatására a neuronhálóban hosszú-távú kapcsolatok alakulnak ki az idegsejtek között idegvégződéseik összekapcsolódása által. Így bizonyos ismétlődő szituációkban ugyanazok az ingerek automatikus reakciókat váltanak ki, ami gyakorlatilag kizárja a tudatos, megfontolt válaszadás lehetőségét. Ezek a kialakult asszociatív kapcsolatok függőséghez vezetnek. „Feltesszük ugyanazt a lemezt.” Ismerős, ugye? És a már beidegzett dolgok módosítása mindig nehéz. Szokásaink rabjaivá válunk. (Milyen kifejező a magyar nyelv, hiszen aki például az alkohol rabja, az rab, tehát nem szabad ember, nem dönt, hanem fogvatartója dönt helyette, adott esetben az ital. Ahogy a közismert mondásból is ismert: az ember megissza az első pohár italt, ez első pohár a másodikat, a második pohár a harmadikat, míg végül az ital megissza az embert.)

A kreativitás forrása

„Mielőtt döntenél, számolj el tízig!” – azt hiszem, mindenki számára ismerős ez a gondolat. A meditáció során (még ha csak pillanatokig is tartanak ezek), a „semmire sem gondolás” időszakában, a stimuláció hiányában, vagy az automatikus ingerreakció tudatos megszakításával a neuronháló tartós kötései lazulni kezdenek. Minél többször végzünk ilyen gyakorlatot, annál több tartós kapcsolat szűnik meg a neuronok között, ami kivédi a sztereotip válaszreakciók bekövetkezését, és a „várjunk csak, lassan a testtel, vizsgáljuk meg ezt a problémát más szemszögből is” állapotához vezetnek el minket. Azaz nem egy jól bejáratott útvonalon fut végig a gondolatunk, hanem a neuronok idegvégződései minden egyes alkalommal egy másik, rövid-távú kapcsolatot hozhatnak létre, s ezzel a válaszlehetőségek újabb változatait hívhatják elő. És ez az igazi kreativitás, amikor az automatizmust megszakítva, a problémától eltávolodva, felülről, higgadtan mérlegelve tudunk választ adni egy felmerülő kérdésre.

Ez a magatartás vagy hozzáállás a jelenetépítésben is nagy segítség, hogy arra a két dologra koncentráljunk, amire valóban kell, és elkerüljük a kliséket, a már unásig ismert, sztereotip megoldásokat, ugyanakkor életszerű legyen a szituáció. (Erről majd a következő alkalommal.)

A csökkenő hozadék elve

A Szörny Rt. című animációs filmben van egy jelenet, amiben egy kisfiú unottan bámulja a televíziót, amiből éles női sikolyok sora és golyózápor hangja hallatszik, de a kisfiú mindezekre a feltehetőleg sokkhatással bíró eseményekre még csak nem is reagál, hanem belealszik a TV-nézésbe, és belebólint az előtte álló gabonapelyhes tányérba. Ez a csökkenő hozadék elvének ékes illusztrációja. Mindez a kábítószer-függőséghez hasonló állapot egyre többet és többet kíván az izgalmakból, a vérből, az erőszakból, különben üresnek és semmitmondónak érezzük a történetet. (Az 1977-es, akkor pörgősnek számító Csillagok háborúja ma már epikusan lassúnak hat.) Ennek az emberi ingerküszöbnek a legfelső határát súrolta Mel Gibson A passió című filmje is. Ebben olyan elemi erővel áradt a szenvedés és a fájdalom a vászonról, hogy az már erősen depressziós hatású volt, aminek a végeredménye egy alapos széksorok közé hányás lehetett volna, ha Jézus egy-egy visszaemlékezésével nem oldják vissza ezt a hangulatot, és nem mutatják a tanítványok békés gyülekezetét, vagy éppen a csodák pillanatait. Ez a feszültség-növelés és -elvétel, a mesteri feszültség-adagolás végig borotvaélen táncolt, és ez az, amelynek minden esetben történnie kell egy filmben, még ha nem is ilyen magas érzelmi szinten.

De felvetődik az a kérdés is, hogy valóban szükségünk van nekünk, nézőknek Andrew Kevin Walker Hetedik vagy 8 mm című filmjeire, Oliver Stone Született gyilkosok című, naturalizmusával pereket provokáló filmjére, vagy Tarantino más vérgőzös pillanataira. Walker és Tarantino néha már olyan magasságokba emeli a hétköznapi mozi borzalmát, amivel csak ők maguk tudnak versenyezni.

Igaz azonban, hogy ők ezt is a történetmesélés szolgálatába állítják, míg az európai film néha csak a felszínes botránykeltést próbálja felhasználni arra, hogy a nézőt moziba csábítsa. Erre a szexualitást és az erőszakot használja fel, és elfeledkezik arról, hogy a film egy történet elmesélése. Ennek hiányában csak a botrány marad, és elvész mögötte a film.

Agymosás!

Íróként nem árt tisztában lennünk azzal, hogy amit mi igaznak vélünk, és történetünkkel bizonyítunk, az véleményformáló hatással bír, és a dramaturgia kardja veszélyes fegyver is lehet a kezünkben. A Mechanikus narancs agymosása lehet valóságos is, de a számítógépes játékok alatt bekövetkezett kiszáradásos halál is ilyen eszközök eredménye. Ismertem olyan embert, aki egy idő után azt hitte, hogy amit bizonyos típusú filmekben látott, az a valóságban is megtörténhet. Először börtönbe került, majd elmegyógyintézetben végezte. Talán nem véletlen, hogy a cenzúra, a korhatárbesorolás, és a gyerekek védelme olyan gyakori téma manapság a filmekkel kapcsolatban.

Tóth Róbert