Struktúra, struktúra, struktúra! (1. rész)

Barátok, kollégák gyakran felteszik a kérdést, hogy miért mindig csak a makro-szerkezetről beszélek. Miért nem írok a mikro-szerkezetről? A jelenetépítésről? A dialógról? Fogok írni ezekről is, a „Hogyan írjunk…” negyedik részében, és ott elmondom, hogy miért olyan nehéz erről beszélni, most csak röviden: összerakni egy vázat inkább szakma, míg kitölteni inkább művészet, ha lehet ilyen sarkítva fogalmazni.

Struktúra, struktúra, struktúra!

De mindkét munkafázisban ugyanaz a forgatókönyvíró dolgozik. Legalábbis a mozifilm esetében. Nem mindig volt ez így, és most sincs így mindig. A régi, nagy stúdiókban volt ötlet-, logline-, treatment-, outline- és dialóg-felelős. (A Szabadság, szerelem forgatókönyvírói munkamegosztása vajon milyen lehetett?) A francia filmeknél még most is sokszor feltűnik a stáblistán a dialógusíró neve. A televíziós sorozatok alkotói között ott vannak a kreátorok, és az ő kezük által létrehozott aprólékos és részletes keretet töltik ki a dialóggal az írók. Konzultánsként én sem teszek mást, először a struktúrát kérem számon az írón, ha ez rendben van, akkor és csakis akkor (műszaki pályán kezdtem) jöhet a következő lépés, a jelenetezés és később a dialógus. És egy ponton túl nehéz is megmondani, hogy milyen a jó jelenet vagy a jó dialógus. Ez a pont a konfliktusszituáció. Ha ez felállt, akkor jó lesz, jó lehet a jelenet is és a dialógus is. Ha ez nincs meg, akkor nem is érdemes tovább beszélni a dologról.

A mesélés tudománya

Ha egy ragyogóan elmesélt, de gyenge vagy jól ismert történet, és egy rosszul elmesélt, de igazán mély és érdekes, új történet közül kell választani, akkor a közönség mindig az elsőt, azaz a ragyogóan elmesélt, gyenge vagy ismerős történetet fogja. Miért? Mert a csomagolás igenis számít. Minden művészeti alkotás, így a film is két alkotóelemből áll: a tartalomból és a formából. A formának nincs más szerepe, mint a tartalmát felmutatni. Már korábban említettem, hogy a „klasszikus” minden művészetben olyan művet jelent, amelyben a forma és a tartalom arányosan kiegyensúlyozott. De úgy is mondhatjuk, hogy nincs művészet szerkezet nélkül. Az eseményeknek el kell jutniuk az esztétikai, morális és logikai végkifejletükig, és ez bizony építkezést feltételez és kíván. És az építkezés is az alapokkal, majd a teherhordó falak vagy pillérek felhúzásával folytatódik, és csak mindezek után jöhet a vázkitöltő falazat, amely az épület testét, húsát, egyediségét adja meg a csontváz létrehozása után. És a tapétáról, a szőnyegekről és a bútorokról nem is beszéltem!

Az entrópia csökkentése

Az entrópia a matematikában használatos fogalom, a rendezetlenség mértékét mutatja meg. Minél nagyobb valaminek az entrópiája, annál nagyobb benne a káosz, a rumli. A való életben a természetben a dolgok, helyesebben a rendszerek, ha magukra hagyjuk őket, akkor fokozatosan egyre nagyobb entrópiájú állapotba kerülnek. Gondoljunk csak egy magára hagyott házra, vagy egy műveletlen kertre. (Bár állítólag vannak a világegyetemnek olyan részei, ahol a folyamatok önmaguktól nem a „szét”, hanem az „össze” irányában mennek végbe – könnyű lehet ott egy gyerekszobában rendet tartani!)

A szerkezet viszont rendet teremt, és a rend egyfajta szimmetriát hordoz (emlékezzünk csak a zenében a szonátaforma három részére, vagy vegyük a természet alapvető építkezési szabályait, az aranymetszést és a fraktálgeometriát, amely az ismétlődés, vagy az „úgy fent, mint lent” elvét használja, de ugyanezt az építkezést használta fel Bartók is a műveiben!). A rend megteremtése entrópia-csökkentés! És a rend – ami egy művész számára megszívlelendő – mindig csodálatot vált ki. Bármilyen furcsán hangzik is, mindezek alapvető pszichológiai igényei az embernek. Amikor valaki egy művet hoz létre, amikor alkot, ő sem tesz mást, mint az általa összegyűjtött információkat rendbe szedve tálalja a közönségének. Éppen attól művész, hogy képes erre!

A „pohár víz”-példa

Nem az agykontrollról lesz szó, bár a fenti cím ezt is sugallhatja, de fogok még arról is beszélni a későbbiekben. Most a befogadási folyamatról szolgálok egy látványos példával.

Ihletőként álljon itt egy régi reklám szövege: „Tartalomhoz a forma: Amfóra”. Már megint a görögök…

A pohár lesz a formánk, amibe a tartalmat, a vizet, a bort, a sört, a tokaji aszút vagy a pezsgőt beletöltjük. Na de milyen is ez a pohár? Lehet műanyagból, lehet egy vastag falú, metszett üveg, amilyenből a whiskey esik jól, vagy kehely, amiből a pezsgőt illik inni, vagy egy bögre, amiből a teát szürcsöljük. Egy biztos: kell valami, amibe beletöltjük az italt, valami, amiből megihatjuk, valami, ami elősegíti, hogy be tudjuk fogadni! Ha nincs, vagy felrúgod ezt a formát, akkor sérül a tartalom is (ami mindig felveszi az edény alakját), szétfolyik, és befogadhatatlanná válik. Egy asztalról fellefetyelni a kutya dolga. („A macska nyávog, a kutya ugat, az író ír.”)

Azaz, ha formátlan a mű, akkor nem tudjuk, hogy hol keressük a tartalmat, mert leköt a forma felismerésére tett erőfeszítésünk. „Az ember mintázatkereső állatfaj.” (A Tavaly Marienbadban című filmet csak harmadik megnézésre tudtam élvezni, mert akkor már felismerni véltem benne egy szerkezetet, amit én „hagymahéj-szerkezetnek” neveztem el. Vagy öt évvel később megtudtam, hogy a valóban létező szerkezet neve „kínai dobozok”, ami az egymásba ágyazottságra utal. És még jobban szerettem a filmet ezután, mert a tartalmára is tudtam már figyelni.)

A pohár fajtája nem más, mint a film zsánere, és ugyanazt a tartalmat elvileg bármelyik formába beletölthetjük. De a tartalom is mindig ugyanaz a néhány dolog, ami az embereket foglalkoztatja. Ezek között természetesen legelső helyen áll a szeretet. (A film legfontosabb történetszáláról, az úgynevezett érzelmi szálról, vagy emotion line-ról a „Hogyan írjunk…” negyedik részében lesz szó.)

Ezoterikusan úgy is megfogalmazhatnám, hogy a tartalom csak egy lehet: a szeretet. A forma meg úgyis illúzió! Címke, skatulya, amit mindenre ráhúzunk. Az igazi tartalom az az „üresség”, azaz, hogy minden mindennel egy. Ez az „üresség”, vagy címkéktől „mentesség” a legnagyobb ívű alkotások jellemzője. Mert Frank Herbert Dűne című könyve vajon micsoda? Sci-fi? Szerelmes történet? Akció? Számomra egyfajta teljesség, polarizáltság nélkül. Emberi aggyal persze kell ennek a kategóriának is egy címke: mestermű.

A „léggömb”-példa

A jó szerkezet az, ami egyben tartja a tartalmat, miközben önmaga szinte észrevehetetlen. Olyan, mint egy léggömb esetében annak hártyavékony fala. Hogy milyen is ez a forma, piros, kék vagy zöld, gömböc, hosszúkás vagy akármilyen alakú, egyre megy. És mi benne a tartalom? Valamilyen gáz, akármilyen. De amit a gázokról mindannyian tudunk, hogy folyamatosan ütköző részecskéket tartalmaznak. Folyamatosan ütköző, azaz egymással konfliktusban álló részecskéket, itt a hangsúly a konfliktuson van, természetesen. Egyetlen film sem lehet meg folyamatos konfliktusok nélkül!

Tóth Róbert

(folyt. köv.)