A legismertebb magyar filmmítosz nyomában (4+1. rész)

Nem akartam a filmdrámáról írni, mert a legtöbben amúgy is drámát írnak, vagy olyan forgatókönyvet, amelyben a dráma a meghatározó zsáner. De éppen ezért kell mégis beszélni róla egy keveset, hogy tisztázzuk alapvető jellegzetességeit.

A filmdráma

Bizonyos szempontból a filmdrámát a legkönnyebb írni, és természetesen ezt a legnehezebb. (Mindennek az az előnye, ami a hátránya – ez a forgatókönyvírásban sincsen máshogy.) Legkönnyebb, mert ezt látjuk nap mint nap, ez vesz körül bennünket, tetten érhető a mindennapi életünkben. Legnehezebb, mert az élet egy apró szeletét, vagy a főhős életének egy pici megváltozását (néha egészen a csehovi-átmenet szintjére szűkített a változás) kell dramatizálni, megmutatni, és mindezt szimbólumok nélkül (kivéve talán a United 93 című filmet, ahol az élet megszülte a maga amerikai szabadság-szimbólumát, hiszen a gazdaság és a háború jelképeit sikerült lerombolni, de az ország függetlenségének a szimbóluma, a Capitolium sértetlen maradt). Mindezt látványos akciók, és különleges körülmények nélkül. Ugyanakkor a dráma a legemberközpontúbb, a legemberibb a három klasszikus forma közül, és ezért talán még népszerűbb, mint a mítosz vagy a tündérmese.

Ha karaktervezérelt könyvről beszélünk, akkor ott biztosan jelen van a filmdráma zsáner is.

TV vagy mozi?

Sokakban jogosan vetődhet föl a kérdés, hogy mit keres a dráma a moziban. Az igazság az, hogy semmit. Mára közhelyszámba megy az a megállapítás, hogy az egyórás televíziós drámák képviselik a filmírás csúcsát. Való igaz, hogy írói szempontból a legkifinomultabb technikát, a legnagyobb elvárásokat és a legerősebb szakmai kihívást a TV-drámák jelentik. De mégis: egy-két sztárral és/vagy egy másik zsáner ötvözésével mégis születhetnek olyan drámák, amelyek moziba csalhatják a nézőközönséget.

Olyan filmeket érdemes megemlíteni itt, mint a Száll a kakukk fészkére, A vágy villamosa, a Krémer kontra Krémer, az Átlagemberek, az Egy csodálatos elme, Az órák, az Amerikában, a Holt költők társasága, az Egy becsületbeli ügy, az Esőember, az Egy asszony illata, az Állj mellém! vagy éppen az Ütközések. Számolta valaki, hogy ezek a filmek összesen hány Oscar-jelölést és hány Oscar-díjat tudhatnak magukénak? Nem véletlen. Azok a színészek, akik elvállalták ezeket a szerepeket, végre igazi embereket akartak játszani, igazi, életszagú emberi konfliktusokat akartak megmutatni, és nem mesehősöket alakítani, vagy jó pénzért „agyatlan” akcióhősöket életre kelteni.

A filmdrámák általános jellemzői:

• A filmdrámák hőse egy „sérült” karakter, akinek a múltja (backstory) ma is elemi erővel befolyásolja és formálja a jelenét.
• A filmdrámában viszonylag korán megjelenik a hős vágya, célja, de ez sokkal bonyolultabb formában történik, mint a tündérmesékben, és ez a cél szinte mindig teljesen személyes jellegű, egyedi.
• A filmdrámák nem az utazást használják fejlesztési megoldásként, mint a mítoszok, inkább kevés helyszínre szorítják be a konfliktusokat, ahol a feszültséget lassú fokozással a robbanásig emelik.
• A filmdráma hősének ellenfele a leggyakrabban nem egy külső, nem egy idegen ellenfél, mint a mítoszokban, hanem a hős intim szférájából származik, nagyon gyakran rokon vagy barát. És az az ellenfél az igazán veszélyes, akit jól ismerünk.
• A főhős megváltozása személyes átalakulás, nincsen közvetlen kapcsolatban a társadalommal, vagy mások életével, mint a mítosz esetében.

A filmdrámák előnyei:

• A filmdráma mutatja fel a három alapforma közül a legkomplexebb karaktereket. Nem a jó és a rossz szembenállására építenek, mint a tündérmesék, és minden karakternek több-kevesebb hibája, gyengéje van, éppen ettől lesznek igazán életszerűek.
• A főhős ellenfele nem egy abszolút szembenálló karakter, hanem éppen olyan, mint bárki más, aki sokszor mellettünk áll, ami megint csak az életszerűségét fokozza a filmdrámának.
• A közeli, intim ellenfél a legerősebb, legbensőségesebb és legárnyaltabb konfliktus lehetőségét teremti meg, ezzel a mítosz és a tündérmese fölé emelve a drámát.

A filmdrámák hátrányai:

• A filmdrámákra gyakran a „kicsi” jelzőt sütik (Fellini: „A film nagy.”), hiszen ez a filmforma nem az egész világot, és annak rendszerét, működését, kapcsolatait mutatja meg, mint a mítosz, csak az élet egy picike darabját emeli a szemünk elé. Nem a történet-archetípusok fordulataira épít, nem a szédületes látványvilág az erősségük, ami egy vizuális műfaj esetében elég fontos szempont.
• Gyakran ez a „kicsi” rész, amit a film felmutat, nem érzékelhető a nézőnek. A szuper-realisztikus karakterekkel pedig nem mindig könnyű kapcsolatot teremteni, szemben a mítosz univerzális archetípus karaktereivel. A végletekig kiélezett realizmus elidegenítő hatást eredményezhet.
• A film realizmusa nem ad teret a szimbólumok alkalmazására, és ezek hiányában egy egyedi, nem univerzális üzenetet továbbít a film.

A megoldás

Ahogy az a filmpéldák egyikéből-másikából is kiderült, a filmdráma a legtöbb esetben „vérátömlesztésre” szorul. Más zsánerek új színt, akciót, lendületet, plusz dimenziót képesek adni ennek a koncentrált formának, ami nézői szempontból igencsak előnyös és megszívlelendő dolog.

Nem véletlen, hogy a filmdrámát gyakorta a mítosszal vagy a tündérmesével kombinálják. Így egyesítik az egyes típusok előnyeit, és ejtik ki hátrányaikat. Ha ez tökéletesen sikerül, akkor igazi mesterművek születhetnek.

Tóth Róbert