A legismertebb magyar filmmítosz nyomában (1. rész)

Korábban már többször szóba került, hogy a klasszikus értelemben vett történetmesélés az emberrel egyidős, és ugyanúgy megvan a maga evolúciója. Mivel a mítosz a mai napig az egyik legnépszerűbb forma a filmek között is, vizsgáljuk meg egy kicsit jobban, hogyan is működik, melyek a legfőbb jellemzői és ismertetőjegyei, mivel ne keverjük össze, vagy éppen milyen alapzsánerrel ötvözzük, és végül nézzünk mindenre egy-két példát is.

A legismertebb magyar filmmítosz nyomában

A kezdetek

„Képzeld el!” – Ez az a mondat, amit egy forgatókönyvben tilos leírni, és ami azonnal a kukába dobás reakcióját váltja ki az olvasóból. Hiszen a történetmesélő feladata (legelőször) az olvasó lelki szemeinek vezetése a szavak erejével. (Nem az úgynevezett Off-Screen-Movie-ról beszélek, arról majd máskor.) A látvány, a képek és a megfoghatatlan érzelmi tartalmak vizuális megjelenítése az író feladata, a dramatizálás, a színpadra állítás, a megmutatás. Ilyen képességek hiányában nem beszélhetünk íróról. De most képzeld el, hogy volt ez az írás megjelenése előtt!

A szájhagyomány

Az öreg és bölcs regös az esti tűz mellett ült népes társasággal övezve, és tapasztalatait mesék formájában adta tovább hallgatóságának. Mivel nem először csinálta, és tehetséges ember volt, szabályok nélkül, ösztönösen tudta, hogy hogyan adja elő úgy a történetét, hogy az elejétől a végéig érdekfeszítő legyen. Ha valahol mégis az unalom jeleit látta meg valaki szemében (visszacsatolás), azonnal alkalmazkodott, változtatott, újabb érdekes, izgalmas fordulatot kreált (Quick-Spec), ami legközelebb már ugyanolyan szerves része volt történeteinek, mint az összes többi, amit eddig alkalmazott. Ezt a tapasztalati úton szerzett tudását idővel tanítványainak adta át, akik hamarosan ugyanolyan jól használták a készen kapott mesélési eszközöket, mint mesterük. És ők maguk is bővítették, majd idővel továbbadták őket az ifjabbaknak. Így nem csak a történetek, de a történetek meséléséhez szükséges „fegyverek” száma is gyarapodott.

Bartók nyomán

Hadd szúrjak be ide egy gondolatot Bartók népzene-gyűjtői munkájának felbecsülhetetlen jelentőségéről. Lehet, hogy nem szereted a népdalainkat, azokat az ősi dallamkincseket, amelyek a szájhagyománynak köszönhetően a XX. század elején még megtalálhatóak voltak a rádiózás által el nem ért, eldugott erdélyi falvakban, és borsózott a hátad általános iskolában, ha ezeket kellett énekelned, de ha Bartók és társai tíz év múlva kezdtek volna munkába, hogy összegyűjtsék őket, akkor nagyon valószínű, hogy üres kézzel tértek volna haza. És akkor most hiányozva valami a múltunkból, a múltadból. Mert a fiatalok akkor már nem az idősek énekeit hallgatták, hanem a rádió műdalait, elfelejtve és feladva ezáltal a több száz éve apáról fiúra szálló örökségüket. A „felgyűjtött” magyar népdalkincs egyedülálló az egész világon, mind mennyiségét, mind minőségét tekintve. Szinte nincs olyan kórusverseny a világon, ahonnan a magyar népdalok feldolgozásaival szereplő kórusaink ne az elsőnek járó díjat hoznák el. És Bartók azáltal emelte a magyar komolyzenét a világ legelsői közé, hogy ezt a hazai témát csomagolta be a bécsi klasszikusok által tökéletesre csiszolt formába. És nekünk, magyar forgatókönyvíróknak sincs más dolgunk, csak követnünk kell Bartókot.

Joseph Campbell

Campbell neve korábban már a karakterológiával kapcsolatban is felmerült, most a struktúra szempontjából vesszük szemügyre kutatási eredményeit. Campbell nem filmes volt, hanem néprajzkutató, így a legautentikusabb forrásból meríthette azt az elméleti tudást, amit azután sarkalatos szabályrendszerbe foglalva ültettek át követői – mint amilyen George Lucas is – a filmes gyakorlatba. Így a mítosz szót a továbbiakban filmmítosz jelentésben fogom használni.

In Medias Res

Csillagok Háborúja (1977) – Mátrix (1999)

Legelőször álljon itt példaként egy több mint két évvel ezelőtti írásom, amely ennek a két meghatározó filmmítosznak a rövid összehasonlító elemzése, hiszen a szerkezeti vázuk teljesen ugyanaz. Apró, de figyelemre méltó különbség, hogy az utazás a Csillagok Háborúja esetében inkább külső, míg a Mátrix esetében (a film témájából fakadóan is) inkább belső utazás, amit viszont elsőrangú módon dramatizáltak! Ez a fajta történetmesélési-szerkesztési elv érhető tetten a mitológiai és a mesei hősök vándorlásaiban, pontos elnevezése ezért:

A mitikus hős utazása 12 lépésben

Leszámítva a döbbenetes erejű megnyitásokat, amelyek nélkül ma már nehezen képzelhető el egy valamirevaló film, egy teljesen átlagos világ képe rajzolódik ki előttünk. (Mert az, hogy valahol egy távoli galaxisban egy bolygónak két napja van, hősünk számára teljesen hétköznapi dolog.) A maga módján rend uralkodik mindkét világban. És akkor hirtelen meglátjuk aktuális hőseinket. Egyik pilótának tanulna, ahelyett, hogy a sivatagot öntözné, a másik meg becsületes programozói munkája mellett számítógépes kalózkodással tölti szabadidejét. Egy-egy elégedetlen hős, akik „kilógnak” a világukból. És már tudjuk, hogy ők azok, velük fogjuk végigjárni az utat. Csak még azt nem tudjuk, hogy milyet.

És ekkor valami történik. Valaki kalandra csábítja őket. Egyiküket egy hercegnő hologramja egy robot belsejéből, a másikukat egy titokzatos telefonhívás.

A vágy, hogy kitörjenek „börtönükből”, kevésnek bizonyul, nincs elég erejük, bátorságuk vagy önbizalmuk, és a „felkérés táncra” süket fülekre talál. Persze megint történik valami (és optimális esetben ilyen egy film!) a visszautasítás után. Életveszélyes helyzetbe sodródnak. És ahogy eddig megismertük őket, egyszerűen nem tudjuk elképzelni róluk, hogy egyes-egyedül kimászhatnak belőle.

Ekkor jelenik meg a mester, személyesen. A titokzatos idegen. Hosszú köpenyben, nagykabátban. Igen, ők valóban mások, magabiztosan mozognak ott, ahol hősünk csak bukdácsol. Mindkét mester ajándékot ad hősének. Egyikőjük az apai örökséget, egy titokzatos Jedi fegyvert, a másik egy új élet lehetőségének a szimbólumát kapszula formájában. (Itt érdemes megjegyezni, hogy ez utóbbi jelenet szavak nélkül is – mert miről is szól a dialóg itt: a nyuszi barlangjáról? – a világon mindenki számára érthető! A széttárt karok tenyereiben egy kék és egy piros kapszula fekszik: ez maga a választás szimbóluma, és ennél jobban és egyszerűbben ezt nem is lehetne megmutatni. De ez az írói munka, az ilyen egyértelmű képeknek a kitalálása!)

Hősünk úgy dönt, hogy mestere segítségével nekivág az utazásnak. Luke azért, hogy találkozhasson Leiával, Neo pedig a Mátrix titkát szeretné felderíteni.

Próbák, szövetségek, ellenségek. Hőseinknek folyamatosan akadályokat kell leküzdeniük, hogy elérhessék céljaikat, ebben társakra lelnek, és persze ellenlábasakra akadnak. Ez a tesztek, az „erő” próbálgatásának, vagy az „ugrás” megtapasztalásának ideje.

De hamarosan szembe kell nézniük a legfélelmetesebb dologgal, és a legfélelmetesebb ellenséggel. Egyiküknek ez maga a Halálcsillag, és benne Vader a klónkatonáival, másikuknak a Mátrix virtuális világa tele ügynökökkel. Itt találkozniuk kell valakivel, aki küldetésüknek új értelmet ad. Eddig volt egy mesterük, most találkoznak egy nagy hatalommal bíró nővel, és vele, vagy a tőle kapott tanáccsal indulnak új kalandok felé.

Vagy majdnem! Előbb végre igazán aktívvá kell válniuk, eddig mesterük árnyékában jártak, most eljött az idő, hogy kiállják az eddigi legnagyobb megpróbáltatást, most válik el, mit ér az, amit eddig tanultak. Megfosztatnak mesterüktől.

Ez az a pillanat, amikor felszakad belőlük valami, és az új énjük élni kezd. Hirtelen erősekké válnak, és szabaddá is. Bár elvették tőlük, akit legjobban szerettek és becsültek, ezáltal nagy jutalmat is kaptak. Új önmagukat. És ami ezzel jár: „kardot” a visszatéréshez. Vadászgépet és fegyvert, sok fegyvert. De ne feledjük, hogy közben az ellenség sem áll le, a lázadók búvóhelyének elérése karnyújtásnyira kerül!

Hőseink tudják, hogy mi vár rájuk, hisz jártak már ott. De visszatérnek, mert ez a sorsuk, ez a küldetésük az első perctől. Mi, nézők, tudtuk és vártuk, hogy eljöjjön az idő, amikor végre már ők is tudni fogják, és megteszik valamiért, ami több mint ők maguk. Amilyen egyszerű volt „alászállni”, benézni ebbe a másik, ismeretlen, fekete világba először, most olyan bonyolult és félelmetes. De erről ismerszik meg az igazi hős. Ő tudja, mire számíthat: a legrosszabbra. De mégis visszatér. És lássuk be, nem adnánk a győzelméért egy fabatkát sem. Nem sikerülhet, ez lehetetlen. Bukásra van ítélve, akár halálra.

Már célkeresztben van, már golyók a mellében. Ez a klinikai halál állapota. Ott lebegnek élet és halál határmezsgyéjén. De egy szerelmes csók, vagy a régi, halott mester biztató szava, és egy semmiből előbukkanó barát új életet lehel főhősünkbe, és mégis beteljesíti küldetését. Győz!

Többé nem vitás, ahogy hazatér, tudjuk, Ő másvalaki, aki olyan tudás birtokosa, ami a bölcsek kövének tulajdonosához teszi hasonlatossá, vagy olyanná, aki alaposan meghúzta Asterix csodaitalos kulacsát.

Még egyszer

Szögezzük le ismét: egy történetben nem azért van egy fordulat éppen ott, ahol van, mert valaki ezt így döntötte el. Nem! Emlékezzünk korábbi regösünkre, aki azonnal válaszol a hallgatói unalomra, azaz folyamatosan kommunikál hallgatóságával, intuitív módon, így tanulva meg az életből a történetmesélés szabályait. Egyszerűen szólva: így mesélnek történetet évezredek óta. És ez ma sincs másképpen. Mi is így tanuljuk a történetmesélést. Kicsi korban a mesekönyvből felolvasott népmesékből, később a filmekből. Az amerikai fiatalok a forgatókönyvírás fortélyait is a filmekből lesik el, azaz egy idő után érzik, sőt tudják, hogy mikor milyen típusú fordulatnak kell következnie a történet menetében. Nem a formalizmusról beszélek. Természetes, hogy a formát – az évezredes emberi formát – tartalommal kell megtölteni! (A forma szerepéről legközelebb beszélek.)

De azt is említsük meg ismételten, hogy nem csak a karakterek, de a történetek is tipikusak, sőt archetípusok. Minden egyes történet néhány korai alaptörténet újramesélése, csak máshogy. A hangsúly a máshogy-on van. Nem csak a mesélő, de az adott kultúra is változtatja ezeket az alaptörténeteket. A Micsoda nő nem más, mint Hamupipőke. Rómeóknak és Júliáknak se szeri, se száma, és A keresztapa sem más, mint az öreg király 3 fiáról szóló tündérmese, ahol végül a legkisebb fiú győzedelmeskedik. És bizony Hollywood szereti a tündérmeséket, hisz az egész amerikai kultúra arra az alapvető tézisre épül, hogy senkiből is lehet valaki, bárki elérhet bármit, és a jó elnyeri megérdemelt jutalmát, a rossz pedig méltó büntetését. És ezzel a kör be is zárult.

Tóth Róbert

(folyt. köv.)