A forgatókönyvírói hozzáállásról (3. rész)

Üdv!

Tudom, hogy a kommersz-művész különbségtétel agyonvitatott, de épp ezért tűnik pongyolának a cikk állásfoglalása, főleg hogy ez nevezhető a cikk tengelyének. És ez általános hiba.
Nem akarok okoskodni, mert a film terén nem vagyok szakavatott, de ez a specifikus “művész-probléma” történetesen eléggé foglalkoztat, és szerintem a cikk zavarosságát egy terminológiai hiba tisztázásával el lehetne oszlatni. Ehhez szeretnék némi adalékot nyújtani.

Heller Ágnes figyelmeztetett nemrég, hogy csúnya dolog feladni a kommersz- és magasművészet megkülönböztetését, mert – mondja ő – igenis van a tömegszórakoztatás meg a Shakespeare: “Csak Shakespeare és a Dallas univerzális kultúra. Ez az, amit a világon mindenütt, Fokföldtôl Szingapúrig, Balitól Budapestig megértenek. Ha pedig nincs Shakespeare, akkor csak Dallas van.” – Ez az értelmiség általános nézete.
Hogy ne a magam anonim érveit hozzam fel, volt szerencsém Spiró György Shakespeare-előadásán részt venni, ahol ő kerek perec kijelentette, hogy Shakespeare Globe-színháza nem más, mint az akkori angol Hollywood, és Shakespeare pedig nem más, mint az akkori Hitchkock vagy Scorsese, aki maga kizárólag a szonettjeit tartotta művészi alkotásoknak, félévente írt egy “big hit” drámát egy mai jól menő angol ügyvéd béréért. Összevissza lopkodott mindenkitől, szimpla polgári értékeket közvetítő (azaz a polgári rétegre vadászó) drámáit teletűzdelte a közönség számára többnyire érthetetlen montaigneiánus szentenciákkal – külön megjegyeztem, ahogy Spiró egyetlen vállvonással elintézi a Hamletet: “Polgári tucatdráma”. – Aztán jöttek Goethéék, és Shakespeare-ben “létösszegző romantikust” kezdtek látni, így alakult ki a mai Shakespeare-kép.

Mindez legalábbis elgondolkodtató.. De akkor ez azt jelenti, hogy nincs különbség? – Nem feltétlenül, de azt biztos, hogy a szokásos különbségtétel (e cikké is) nem működik.

Érdemes tudni, mit vetettek el Goethéék Shakespeare javára: a francia drámát. Egész filozófiát építettek ki, miszerint a franciák akadémikusak, szolgaian másolják az antik mintát sőt még azt is beszűkítik stb., ellenben a nagy Shakespeare, aki a társadalom minden rétegét ábrázolja, “szabadon” használja a teret és időt stb.
És ez igaz! És itt megint óvakodok saját anonim véleményt puffogtatni. –

“Az a szigorú kényszer, melyet a francia drámaírók a cselekvés, a hely és az idő egysége, a stílus, a vers- és a mondatszerkesztés, a szavak és a gondolatok kiválasztását illetően megukra kényszerítettek, olyan fontos iskola volt, mint az ellenponté és a fúgáé a modern zene fejlődésében (…). Abszurdnak tűnhet, hogy ennyire megköti magát az ember; ennek ellenére nincs más eszköz, mellyel ki lehetne szabadulni a naturalizálásból, mint hogy először is a legerősebb dologra (ha a legönkényesebbre is) korlátozódjék az ember. (…) Azt látni, hogy a béklyó lépésről lépésre egyre lazul, míg végül úgy látszik, hogy teljesen le is lehet rázni: ez a látszat a művészet szükségszerű fejlődésének eredménye.”
Kiemelném: “Abszurdnak tűnhet, hogy ennyire megköti magát az ember” – magyarán: igazából mindegy, milyen stílust fejleszt ki magának az ember, a lényeg, hogy egyáltalán meglegyen ez a sajátos ritmus, törvényszerűség, s mikor erre mintegy beidomítottuk magunkat és választott közönségünket, akkor eljöhet a szabadság érzete (ami persze nem más, mint a szükségszerűség szabadsága – a fenti cikkben ez lenne a “tudattalan tudatosság” foka). – Mit csináltak a német romantikusok? “Lessing gúny tárgyává tette a francia formát, vagyis az egyetlen modern művészi formát, Shakespeare-re mutatott, és így elveszítette az ember a béklyótól való szabadulásának folytonosságát, és beleugrott a naturalizmusba – vagyis visszatért a művészet kezdeteihez”.
Nem kisebb tekintélytől idézek, mint Friedrich Nietzschétől, aki a köztudatban talán még ma is inkább romantikus őrültként szerepel, pedig az ő feje épp azért gőzölt be, mert a legjegesebb vízzel kellett lehűtenie saját Goethétől és Wagnertől örökölt romantikus hevét – és akinek az írásaiból egy roppant kerek művészetelmélet bontakozik ki, ajánlanám a most megjelent Emberi, nagyon is emberi idevágó fejezetét (“A művészek és írók lelkéből” – de valójában épp azt leplezi le száz év zseniesztétika után, hogy a művészet a legkevésbé lélek dolga, de a formáé annál inkább).

Tehát mi derül ki mindebből? Tulajdonképpen az, amit a fenti cikk szakma és tudomány címen tárgyal.

Az, hogy pl. a ti kis “reneszánsz csoportotok” többet tesz a filmművészet ügyéért, mint Shakespeare tekintélyének citálása, vagy a művészetre hivatkozás.

És talán végre exponálódik a cikk terminológiai hibája; művészet az (fogalmaink szerint), amit a fenti cikk szakma címen tárgyal – de akkor mi az, amit művészet címen tárgyal? Egyrészt: amit nem néz meg senki; másrészt: a rossz kézműves munkát; harmadrészt: valami megfoghatatlan, tartalmi dolgot, ami Hellerben is munkál, ti. hogy Shakespeare “mély” lenne, “művészi” – ezt tartom a legnagyobb, legalattomosabb hibának, és lám a cikkben is épp a szakma és tudomány után foglal helyet, mint valami homályos identitás. A szakma és tudomány után: márpedig ez a kettő – a fentiek szerint – nagyonis kimeríti a művészet fogalmát.

Na de akkor itt kaptunk egy triviális megkülönböztetést (a szabályszerű, jól működő alkotás művészi, a sántító és rossz pedig művészietlen), de akkor hogyan oldjuk meg mondjuk a “mainstream” és a “Bresson-vonal” elválasztását? Lássuk Nietzsche sommás tézisét: van a kamaraszínház, meg van a nyilvános színház, közöttük nincs semmi mély különbség, mindegyik művészi lényege ugyanúgy a tökéletes kézművesség (az asztalosmunka, a fenti cikkben), csak épp az egyik “a legtöbbeket” célozza, a másik pedig egy szűkebb réteget, az egyik azt akarja, bárki ehessen az asztalról és sokan köré férjenek, a másik pedig egy kisebb, ismert társaságnak farigcsál. – Azaz: a Bresson-éra (nagyívben: Bresson, Tarkovszkij, Tarr Béla) egy külön iskola (nem mintha nem tartaná be a klasszikus dramaturgia szabályait! A Kárhozat vagy a Werckmeister megérne egy 8-szekvenciás elemzést!), külön közönséggel, és Tarr Béla filmjeit még a Tarkovszkijéinál is tökéletesebbnek mondanám, mert szinte már “abszurd következetességig” viszi az éra specifikus “béklyóit” – és ebben a vonalban az a film, amelyik egy pici engedményt téve a hollywoodi iskolához közelít, az –rossz– műalkotás, míg ez fordítva ugyanígy működik (Gus Van Sant artflickjei pl. egészen a gusztustalanságig félresikerültek; Soederbergh erőltetett-esetleges); Nietzsche külön elemzi a “kultműveket”, és bizony középszerű sarlatánságnak tartja őket (pl. Wagner, aki egyszerre akart mélynek lenni és közönséget kápráztatni), a tiszta népi (vagy populáris) ízlést jóval többre tartva. Shakespeare népi művész, Corneille udvari művész, és kettejüket nem éri meg elegyíteni. Shakespeare és a Dallas: fájdalmas vagy sem, de egykutya. A “populáris” és “elit” művészetet általánosan ott lehet elválasztani –formailag–, hogy a populáris jóval lazább szabályokkal dolgozik, nagyobb mozgástérrel (Shakespeare a formában egyáltalán nem volt “zseni”, az erzsébet-kori színjátszás termelte ki a zsánereket éppúgy, mint Hollywood), míg az elitművészet “asztala” egy speciális rétegnek készül (ezért a francia drámák élvezetéhez ma már némi műveltség szükséges, míg Shakespeare “örökzöld”).

Hát körülbelül ennyiben tudnám összefoglalni ezt az agyonelemzett dolgot. Nem akartam okoskodni – de remélem sikerült! )
Egyébként tényleg egyfajta “kis magyar reneszánsznak” tartom a ti csoportotokat, Nietzsche mellett alaposan besegített, hogy elhagyjam a naiv “művészi” hozzáállást – vagy akkor most már engedtessék meg így mondani: művészietlenkedést. Úgyhogy további jó munkát, sok-sok cikket!

üdv,

Ontó úr, ez remek volt! Várjuk önt a következő találkozóra!

Igen, csakhogy a nagy koponya (Derrida, ha jól emlékszem), akit Alvi citál, épp kifejtené a saját nézetét (figyeljük a száját!), mikor Woody Allen lekeveri a hangját majd a képet is, hogy megmaradjon a “sötét verem”.. Vigyázzunk, a nagy varázslóknak érdekükben áll a világok közti határok elmosása!

Van egy mondás: “‘Az Igazság egyszerű’: nem kétszeres hazugság ez?” – Azaz: nincs kinyilatkoztatásszerű Igazság: tehát minden igazság egyszerű. – Azaz: a kézművességtől nem kell eljutni a Művészetig.

W.A. csak az első lépésig jutott, és valahogy máig ódzkodunk attól a twisttől, és inkább visszatérünk a dogmatizmushoz, szkepticizmushoz, cinizmushoz, miszticizmushoz.

Do you speak hungarian?
Ha Woody sejtette volna, hogy az idézett mondata ilyen hozzászólásokat generál, kihúzatta volna a forgatókönyvből.