Igen, csupa nagybetűvel, a tét legyen TÉT. Azaz legyen igazi veszítenivalójuk a karaktereknek.
Jelenleg a január 2007 havi bejegyzéseket böngészed.
Pár nappal ezelőtt láttam egy filmet az Örökmozgóban, s ez a filmélményem arra indított, hogy a film megszületéséről, az ötletről, a jó filmötletről írjak egy cikket, amiben összefoglalom, hogy mitől is lesz egy idea először a producer vagy a rendező vagy a vezető színész, később pedig a néző számára izgalmas, érdekes és moziba csábító. Sajnos azonnal hozzá kell tennem, hogy itthon a legtöbb döntéshozónál az itt következők egyáltalán nem játszanak semmilyen szerepet, amikor filmtervek között választanak.
Ezt és ezt pedig most találtam. Döbbenetes, hogy tíz(!) év alatt alig változott valami.
Amikor én még fiatalabb voltam, azt láttam, hogy a moziban ugyanúgy tömegek nézték a Katonazenét mint a Fellini filmeket. Akkoriban igazán szerettük a magyar filmet, amelynek szerves része volt a vígjáték, a közönséget színvonalasan szórakoztató közönségfilm. Ezeket a vígjátékokat olyan parádés mesterségbeli tudással hozták létre, hogy a filmek katarzist okoztak, a nevetés katarzisát – filmművészet volt ez a szó legszorosabb értelmében. Sorolhatnám azokat a filmeket, amelyekre egyetlen néző sem mondta volna, hogy ez valami felszínes ócskaság csak azért, mert van története, van eleje, közepe, vége. Olyan iskolateremtő vígjátékokról beszélek, mint a Liliomfi, vagy a Hyppolit, a lakáj, ahol a kisember ábrázolása katartikus, művészi volt, és amiben a történet nem akart elvont magasságokba emelkedni, és főleg nem akart semmilyen rejtvényt feladni a nézőjének.
Ahogy a filmművészet változott, úgy lettek a filmek az egész világon elvontabbak, szürreálisabbak, a történet szintjén követhetetlenebbek, nyersebbek. Nagyon jó alkotások születtek a változás nyomán, de apránként valami elveszett: egyre inkább eltűntek a palettáról azok forgatókönyvírók és azok a rendezők, akik a közönséggel napi kapcsolatban állva tudták, mit szeretnek a nézők és akik, mondanivalójukat egy szép történetbe oltva, ezt az elvárást a művészi igényesség csorbulása nélkül kielégíteni tudták volna. Lassanként a becsületét is elvesztette az a fajta film, ami a tömegeket valahogy tanította, nevelte és szórakoztatta. Ezért a kérdésére az a válaszom, hogy egyértelműen szakadék van ma az úgynevezett művészfilm és a közönségfilm között, és egészen más megítélés alá esik a két filmtípus mind a támogatás, mind a kritika, mind a közönség részéről.
Kezdjük az új évet egy ajánlóval. Erre a remek kis cikkre a napokban hívták fel a figyelmem.
A kanonikus történet-struktúra az elbeszélés egy általános modellje. Ennek specifikus változata a háromfelvonásos struktúra, amelyet a film a 19. századi normatív drámapoétikákból vett át. E két modellből kiindulva Eder könyvének negyedik és ötödik fejezete (A populáris dramaturgia jegyei I, 33-100. o.; A populáris dramaturgia jegyei II: a három felvonásos struktúra, 101-112. o.) először a populáris dramaturgia általános, majd specifikus jegyeit és ezek lehetséges hatásait vagy hatástendenciáit írja le. Eder azért nem hatásokról beszél, mert a dramaturgiai hatást a film egyéb összetevői módosíthatják. Az egyes jegyeket Eder a Twister (1996, Jan De Bont) (2) című filmből vett konkrét példákon szemlélteti. Ebben a két fő fejezetben kerül sor a dramaturgiai elemzés központi fogalmainak – pl. hook, expozíció, point of attack, happy end, kiss off, mellékszál (subplot), felvonás, plot point, fokozás, tetőpont, deus ex machina – pontos meghatározására is.
Legutóbbi hozzászólások