augusztus 2006

Egy kétrészes írás a filmhu-ról. Egyik fele itt, másik meg itt.

Az aspiráns forgatókönyvíró álma: egy terem tele kollégákkal, akik maximálisan tisztában vannak a szakma zsargonjával. Már az első este repkednek az olyan kifejezések, mint felvonás-struktúra, plotting, jellemfejlődési ív, karakterközpontúság. És ez még csak a kezdet: a következő öt napban reggel 9-től éjfélig kizárólag arról folyik a diskurzus, hogy miképpen fejleszthetjük ötletünket profi forgatókönyvvé, és ami legalább ennyire fontos: hogyan adjuk el a kész művet.

Ha már Filmvilág, akkor itt van ez is.

– Mit tanultál külföldön?
– Londonban (a National Film and Television Schoolban) rendezést, Los Angelesben (a UCLA-n) pedig forgatókönyvírást. Az utóbbit különösen hasznosnak tartom, olyasfajta dolognak, amit érdemes és meg is lehet tanulni. Kell persze hozzá megfelelő érzék és jó képességek, de a legfontosabb mégis a kitartás és a gyakorlat. Legjobban az élsporthoz hasonlítható: hiába vannak az embernek jó adottságai, ha nincsen mögötte sok-sok évnyi munka. Eleinte persze én sem hittem benne – azt gondoltam, hogy a forgatókönyvírást nem lehet tanítani, mert vagy lélekből jön, vagy sehogyan. Utána átestem a ló másik oldalára, és szentírásnak tekintettem a tankönyveket: centire pontosan helyeztem el a plot pointokat a munkáimban. Persze ez sem megoldás, mert jó dolog ugyan a mankó, de tudni kell nélküle járni. Ha valaki elolvas tizenöt, dramaturgiával foglalkozó szakkönyvet, és megpróbál szigorúan azok szerint írni, annak általában borzalmas lesz az eredménye.

Hihetetlen, miket talál az ember, ha keres.

– Nem örültem a forgatókönyvírói tanfolyam ilyenforma meghirdetésének – mondja Nemeskürty István, a tanfolyam vezetője. – A „kalandorok kíméljenek” és a „magas jutalom ellenében” típusú hirdetések társaságában keresni a jelentkezőket nem a szájam íze szerint való volt, de engedtem a filmgyári illetékesek demokratikus érzelmű többségének, és így kapott országos nyilvánosságot a felhívás. Cserébe mi meg kaptunk néhány rosszmájú viccet, szurkálódós glosszát, ugyancsak országos nyilvánosság előtt. De ez a legkevesebb. Amiért nem helyeseltem ezt a megoldást: hogy nem kallódó tehetségeket akartunk fellelni, hanem olyan írástudókat kerestünk, akiknek van affinitásuk a filmhez, s ez a vonzalmuk feltehetően biztos alapon nyugszik. Kár felajzani sok tucat embert, s azután ajtót mutatni nekik. Előző tanfolyamainkhoz – ez a mostani, az 1979–81 közötti már a harmadik – (tehát: 1966–67-ben és 1976–78-ban) kiadókon, szerkesztőségeken, egyetemeken és házon belül kerestünk hallgatókat. Remélem, végül is ez a tanfolyam sem lesz eredménytelenebb, mint a többi, márpedig ha átfutunk a korábban végzettek névsorán, csaknem mindenkinek van valamilyen formában köze a filmhez. De évi húsz magyar film nem tud eltartani főhivatású forgatókönyvírókat.

Minden forgatókönyvíró retteg attól, hogy egy nagyhatalmú producer majd álnok módon kisemmizi, ellopja az ötletét, a sztoriját, s a belőle készülő filmmel dollármilliókat kaszál, miközben ő a Jogi Segítségnyújtó Szolgálathoz jár.

Olvasd el a teljes bejegyzést »